Sarkadi Sándor (1887-1956) a két világháború közötti képzőművészeti élet egyik legszínesebb, legsokoldalúbb egyénisége. Kémia-fizika szakos tanár, újságíró, lapszerkesztő, igazgató volt, valamint festő, szobrász, keramikus, aki az általa tervezett, épített háza udvarán farkast nevelt.
Amikor a 20. század elején Szatmárra érkezett, a városban nem voltak szobrászok. Lényegében Papp (Popp) Aurél vagy Kudelász Károly sem nevezhető annak, hiszen Papp, mint tudjuk szobrászkodó festő, Kudelász pedig olyan keramikus, agyagipari szakmunkás, aki olykor szobrokat is készített.
Az ő tevékenységüket megelőző évtizedekben sem volt sokkal jobb a helyzet, nem csoda, hogy olyan kevés szobor volt itt az 1800-as években vagy a múlt századfordulón, és ezek sem helyi művészek alkotásai. A székesegyház eredeti szobrait valószínűleg Marco Casagrande (1805-1880) és társai készítették, ugyanaz a velencei csapat, amelyik az egri székesegyház számára is dolgozott. Ezek közül ma már csak a Szent Pált és a Szent Pétert ábrázoló szobrok állnak a helyükön, az attikán, az eredeti Krisztus-szobor a székesegyház hátánál, az ún. Pelikán-kertben tekinthető meg. A 19. századi Szent István és Szent László szobrokat, amelyek a tornyok alatti fülkék díszei voltak, az első világháborút követően ismeretlen tettesek ledöntötték és szétverték. Az 1864-ben készült Kölcsey szobor sem helyi művész alkotása, hanem Gerenday Antal budapesti műhelyében készült.
Amikor Boromisza Tibor püspöksége (1906-1928) idején felmerült a Krisztus-szobor újraállításának gondolata, a pályázaton Sarkadi tervét találta az egyházi vezetőség a legmegfelelőbbnek, ezért megkapta a megrendelést, amelynek próbált a legjobb tudása szerint eleget tenni. Nem volt könnyű dolga se technikailag, se művészként. Ami a technikai részt illeti, főleg a szobor hatalmas mérete, annak kiöntése, helyére emelése, stabilitásának biztosítása okozott gondot. Az utóbbit a művész mindhárom szobor hátánál hatalmas merevítő vasrudakkal oldotta meg. A kivitelezésnél igazodnia kellett a már meglévő alkotások stílusához, formavilágához úgy, hogy közben hű maradhasson önmagához, saját kifejezésmódjához is. Mivel ezeket az akadályokat sikerrel, magas szakmai szinten oldotta meg, az egyházi vezetők, a katolikus hívek, a szatmáriak elfogadták, máig magukénak tekintik alkotását. Incze János így emlékszik erre a munkára vissza önéletrajzi könyvében: „Ide egy Krisztus-szoborra hirdettek pályázatot, és a tanár úrét fogadták el kivitelezésre. Sokat dolgozott rajta, amíg a helyére felkerült, de azóta is ott áll.”
A szobor műkőből készült öntvény, ez volt Sarkadi idejében az a kézenfekvő technika, amellyel viszonylag tartós, nagyméretű köztéri alkotásokat is meg lehetett valósítani.
A harmincas évek végén, a negyvenes években a művész hasonló feladatok sorát kapta, miközben több tárlaton is részt vett, nagyméretű, kültéri szobrok, emlékművek készítését is vállalta Szatmár megyében: Ákoson, Csanáloson, Avasfelsőfaluban.
A ma is megkülönböztetett figyelemmel gondozott csanálosi temető egyik ékessége a Feltámadás-szobor. Az eredeti talapzat nagy valószínűséggel nem így nézett ki, ezt bizonyítja egy korabeli fotó is.
Avasfelsőfaluban megrendelésre a negyvenes évek elején Sarkadi Sándor címeres, Turulmadaras emlékművet készített. Erdély visszatérésének (1940) egyik szimbolikus köztéri műve volt ez, amelyet elsöpörtek a második világháború utáni változások. Az egészből egyetlen elem, a turul maradt meg, amely a művész egykori lakásának az udvarán, a hátsó bejáratnál ma is látható.
Az ákosi, immár 800 éves műemlék református templom közelében található a művész egyik figyelemre méltó, talán leghatásosabb, legeredetibb szoborcsoportja, a Holokauszt emlékmű. Megrendelésre készült, a megye egyetlen ilyen jellegű figurális köztéri szobra, amely a 115 Ákosról elhurcolt, haláltáborokba vitt zsidónak állít emléket. A kétségbeesett döbbenet, a fenyegető, kilátástalan és kivédhetetlen sorscsapás szobra ez. A gyerekét ölelő, közben az égiekhez fohászkodó anya, és a kis batyut szorongató lehajtott fejű, tehetetlen családfő bizonytalan, tétova léptekkel halad előre. Nem vádolnak, nem kérdeznek, nem tesznek szemrehányást, ránk se néznek. Tudják, hogy a kör bezárult, érzik, hogy utolsó útjuk a semmibe vezet. Ezt az alkotást szemlélve mélységesen igazat kell adnunk Papp Aurélnak: „Sarkadi azért tudta ennyi átéléssel megjeleníteni egy népcsoportnak a tragédiáját, mert jó ember volt, tehát nem maradhatott közömbös mások tragikus sorsa láttán.”
