Sándor József Attila absztrakt, nonfiguratív művész, a képzőművészetnek ezt az irányzatát nevezik még abszolút művészetnek, tárgytalan művészetnek, egyike a posztmodern irányzatoknak a 20. század első felétől – itt Vaszilij Kandinszkij első absztrakt akvarelljére gondolok (1910-13 k.) – jó száz éve indult és hódít a mai napig.
Ez az irányzat a képelemek (vonalak, színek, formák) öncélú, konkrét tárgyakra csak végsőkig leegyszerűsítve utaló önkifejezési formája. Ősidők óta jelen van a művészetben, például az ornamentikában, a természeti formák alapján leegyszerűsített díszitőelemekre gondolok – ilyen például az RMDSZ-tulipán is. Vagyis az absztrakt művészet eltávolodott a környező világtól, és ennek köszönhetően olyan függetlenségre tett szert, amellyel addig nem rendelkezett.
Egy olyan hatalmas, szerteágazó területről van szó, amely rengeteg irányzatot, kísérletet, ábrázolási módot foglal magában. Sándor József ebből azt a keskeny szeletet választotta, fejlesztette saját önkifejezési eszközévé, amely nem mentes sem a konkrét tárgyi utalásoktól, sem azoktól a kolorista erényektől, komponáló képességtől, amelyek a hagyományos festészetben is fellelhetőek. Műveivel messzemenően bizonyítja, hogy megbízhatóan, magabiztosan kezeli ezt az eszköztárt, olyannyira, hogy egész sorozatokat szán egy-egy általa választott téma körbejárására.
Az egyik ilyen sorozata amelynek tíz darabja a teremben is látható a Horizont címet viseli. A horizont, látóhatár az a vonal, amelynél az ég és a föld összeérni látszik. Vagyis a horizont vonala égi és földi dolgokat köt egybe, ha úgy tetszik, választ szét. Azzal, hogy a művész hideg vagy meleg tónusokkal, ellentétekkel, vagy harmonikus foltokkal tölti be ezeket a felületeket, változatos hangulatokat: örömöt, bánatot, szorongást, félelmet, belenyugvást közvetít.
A művek tanulsága szerint a szerző pontosan tudja, milyen fontos a horizont helye a kép felületén, ahogyan azt is, hogy mit sugall a két felület határozott elválasztása vagy egybe mosódása. Sándor még az elválasztó vonal kinézetének, játékosságának a képi lehetőségét is messzemenően kihasználja.
Mark Rothko (1903-1970) hasonló ábrázolásmóddal kísérletezett a múlt század második felében, műveit dollármilliókért vásárolták meg, ami a művészi érték szempontjából nem sokat mond, hiszen pontosan tudjuk, milyen mesterséges, üzleti szempontból manipulált ez a terület az Egyesült Államokban, és nemcsak ott. Mark Rothko művei nélkülözik azokat a festői erényeket, rafinált harmóniákat, áthatásokat, vibrálásokat, amelyekkel Sándor József alkotásain gyakran találkozhatunk.
1958-ban született Börvelyben, a rajzzal, festészettel először Nagybányán, Krizsánné Csikós Antónia, Antika néni műtermében ismerkedett, gyermekként találkozott a szabadiskola még életben lévő legendás alkotóival is: Nagy Oszkárral, Balla Józseffel. 1981-ben, Kolozsváron végezte a művészeti egyetemen (Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet) a festő-restaurátor szakot, mesterei Miklóssy Gábor, Abodi Nagy Béla és Tóth László voltak, közülük elsősorban Miklóssy Gábor hatott rá. Tagja a Románia Képzőművészek Szövetségének, 1990 óta Magyarországon tanít, fest, restaurál, és belsőépítészeti terveket készít, többek között a Sándor-palota belső díszítésén is dolgozott. Számos csoportos kiállításon vett részt, egyéni kiállításainak a száma meghaladja a százat. Bevallása szerint két fontos jellemzője van a művészetének: a keresztény jelleg és az irodalommal, a haiku versformával, műfajjal való kapcsolat.
Izgalmas kísérlet a Kerítés sorozat nyolc képe. Nem is annyira kerítés, amit látunk, hiszen semmit sem véd, keretez, hanem a korhadt, sötét, szürkés-barmás árnyalatú deszkák, lécek érdekes, sajátos képzettársításokat indukálnak: emberi alakokra, maszkokra, csoportokra emlékeztető, de önálló életet élő formákká alakulnak.
Azzal nem vádolhatjuk az alkotót, hogy nem nyújt megfelelő, vagy sokatmondó kiindulópontot a tovább gondoláshoz. Két itt látható festménynek a címe: Szerelmes kertész rátalált a bibére. Mi a bibe? A növény szaporító szervének a virágnak az a része, amely felfogja a virágport. Fülledt, meleg hangulatú, dinamikus, négyzet alakú kompozíciók ezek, nemcsak az alkotások színvilága, hanem a formája, mozgalmassága is ugyanazt a hangulatot, üzenetet közvetíti.
A fentiekhez hasonló kiindulóponttal készültek a Táj, Tavaszi szél vizet áraszt, Utazó éjszakája sorozatok képei.
Különleges érzékenységű, végtelenül változatos képzettársításokat elindító kifinomult festői erényeket felvonultató képi világgal ismerkedhetünk Sándor József Attila alkotásai kapcsán. A kiindulópont itt szinte minden esetben a minket körülvevő táj: föld, ég, szél, víz, vegetáció, ezeknek hatására születtek az itt látható öntörvényű alkotások, amelyek érzelmi gazdagságukkal, gondolatvilágukkal, messze túlmutatnak a kiindulóponton.
Sándor Józsefnek van mondanivalója, képekben megfogalmazható üzenete és megszerezte az eszköztárt ahhoz, hogy mindezt öntörvényű, korszerű, egyéni hangvételű alkotásokkal a tudomásunkra hozza.
Köszönjük, hogy itt, a szatmárnémeti Teleki Magyar Házban is bemutatja alkotásait, köszönjük Dávid Lajosnak és segítőinek, munkatársainak, hogy lehetőséget nyújtottak erre és kívánunk erőt, egészséget, sok sikert a folytatáshoz.
