2000-ben jártam először Rómában, azóta gondolkozom azon, hogy érdemes-e megírnom a látottakat – azok után, hogy olyan óriási, változatos, jó minőségű, szöveg és képanyag áll mindannyiunk rendelkezésére a világ legnagyobb, legjelentősebb keresztény templomáról, amely a Vatikán területén épült.
A templom méretei, arányai valóban elképesztőek, lenyűgözőek. Lényegében ez volt a cél, amelyet megítélésem szerint több mint százévi erőfeszítéssel sikerült tartósan és maradéktalanul megvalósítani. Furcsa érzés volt először találkoznom ezzel a könyvekből, művészettörténelmi tanulmányaimból jól ismert épületegyüttessel. Kis túlzással azt is állíthatom, hogy már odaérkezésem előtt pontosan ismertem mindennek a helyét, a Vatikáni Múzeum elhelyezkedését, a Sixtus kápolnát, a Bernini által tervezett tér formáját, nevezetességeit, történetét, a Néró által Egyiptomból hozatott hatalmas obeliszket, a kupola történetét, a bazilika belső terének közismert nevezetességeit, remekműveit. Mindez természetes, hiszen a tanítványaimnak is beszéltem több alkalommal a fentiekről.
Az előzetes ismeretek mellett természetesen számos új információval és élménnyel gazdagodtam, de az igazi meglepetést a tér, a templombelső általános kinézete, pontosabban fogalmazva: hangulata okozta.
Krisztus egyháza fennállásának 2000. évfordulójára érkeztem Rómába, ahová a jubileumi ünnepségek alkalmából a zarándokok százezreit várták. Ez magától értetődően hatalmas előkészületekkel, folyamatos és rendkívül összetett szervezési feladatokkal járt. A hatalmas téren, a templomban egymást követték az események, a rendezvények, misék, naponta a látogatók tömege volt kíváncsi a múzeumi gyűjteményekre. Mindehhez folyamatosan biztosítani kellett a megfelelő körülményeket és szigorúan, következetesen be kellett tartani a biztonsági előírásokat is.
A nagy forgalmat, a rekord látogatottságot természetesen messzemenően kihasználta a kereskedelem. A környéket ellepték a gyorsétkezdék, valamint a kegytárgyakkal kereskedők és giccsárusok serege. Az eseményekre érkező akarva-akaratlanul belebotlott a „kellékesekbe” is, mindenütt jól szervezett csoportok irányították a forgalmat, költöztették a mozgatható korlátokat, tereltek, figyelmeztettek, takarítottak és felvilágosításokat adtak akár több nyelven is az érdeklődőknek. Mindezek nélkülözhetetlen, behelyettesíthetetlen feladatok, amelyek olykor kikezdhetik a hozzám hasonló, kicsit idealista beállítottságú, és ebből adódóan túl sokat váró, művészetszerető ember legtöbbször naiv elképzeléseit.
Az istentiszteletek, pápai misék hangulatára is kihatott az azonnal felismerhető, egymással állandóan kommunikáló, civil ruhás rendőrök, biztonsági őrök tömege, akik a templom, a tér minden pontján feszülten figyeltek az általuk gyanúsnak tartott, ítélt mozzanatra. A kívülálló azt gondolná, hogy a pápát testőrsége, a romantikus jelmezbe bújtatott svájci gárda védi, de erről természetesen szó sincs. Az csak dekoráció, hagyomány. A gárda színpompás, ünnepi egyenruháját a legenda szerint Michelangelo tervezte, valójában azonban Raffaello alakította ilyenné, bár teljes biztonsággal ezt sem állíthatjuk.
Átadhatja-e magát teljes egészében egy ilyen közegben a hívő a legnemesebb, legfelemelőbb gondolatoknak, felfedezhet-e elmélyült szemlélődés, meditáció után a műértő új összefüggéseket, üzeneteket a már elég jól, de csupán reprodukciókból ismert remekműveken? Minderre sajnos alig adódik alkalom, lehetőség, legtöbbször a szűkre szabott idő sem engedi. Mielőtt átadhatná magát, mondjuk a Sixtusi kápolnában a Michelangelo által megálmodott teremtéstörténet vagy az utolsó ítélet bűvöletének, a kápolna négy sarkából öt percenként érces hangon figyelmeztetik, hogy fogja vissza magát, mert a belépti díj a pápai kápolnába senkit sem jogosít fel a falak tapogatására, vagy a hangoskodásra, tülekedésre. Mindez természetesen jogos, de egyben illúzióromboló is.
A több mint 100 eszázezer ember befogadására alkalmas, kulcslyuk formájú, zseniálisan kitalált tér gyönyörű, az oszlopsor lenyűgöző látványt nyújt. Sajnos Michelangelo hatalmas, több mint negyven méter átmérőjű, magas dobon álló kupolája alig érvénysül a térről nézve, ehhez bizonyos távolságra van szükség, illetve a szentély felőli nézőpontot kell választanunk.
A templomot a kor legkiválóbb építészei, képzőművészei tervezték, formálták olyanná, amilyennek ma is ismeri a keresztény világ. A befogadóképessége nagyobb, mint a Colosseumé, 60 ezer ember fér el belső terében, hosszúsága meghaladja a 200 métert, a magassága több mint 130 méter. Mindez azt jelenti, hogy széltében, hosszában, magasságában a szatmári székesegyház sokszorosa, amely főhajójának a hossza mindössze 37 méter. Olyan kiváló építészek, képzőművészek alakították, mint Bramante, Raffaello, Michelangelo és még nagyon sokan. Lényegében a 16. században épült, az alapkövét 1506-ban tették le, de az előtte lévő tér kialakítása a 17. század második feléig húzódott. Eredetileg természetesen hatalmas harangtornyokat is terveztek hozzá, de ezek a talaj süllyedése miatt nem valósulhattak meg. Az építkezést félbe kellett szakítani, az elkészült részeket lebontották, helyettük a kupola két oldalán két kis tornyocska készült el, de ezek csak a Vatikánba vezető sugárút legelejéről láthatóak. Így esett, hogy a legnagyobb keresztény templom nélkülözi a legfontosabb, legkiemelkedőbb, legjellegzetesebb építészeti elemeket, az égbe nyúló tornyokat.
