Ebben az alkotásában Picasso nem csak egy síró női fejet, hanem magát a sírást, mint jelenséget ábrázolja lendülettel, átéléssel.
Ha ilyen megközelítésben elemezzük ezt a remek alkotást, megértjük, hogy Picasso a kifejezés érdekében mellőzte a valóságot, és így, ezen a módon tudta elmondani, megfogalmazni a történés kellő drámaisággal átélt folyamatát, amelyben hosszabb szemlélődés után nemcsak női gyengeséget, érzelmi túltengést, kétségbeesett védekezést, kiszolgáltatottságot, tehetetlen dühöt, szemrehányást, de egy morzsányi műhisztit is felfedezhetünk, hiszen mint köztudott, Picasso nemcsak szerette, hanem ismerte is a nőket.
Nyilvánvaló, hogy a hangsúly ezúttal a kifordult, de még ebben a formában is szép, kifejező szemekre, valamint a legörbülő, de harapásra kész fogakkal teli szájra esik, amelyben a nyelv csak annyira jelzésszerű, amennyire a helyzet ezt megengedi.
Ezek a szemek nem néznek, nem könyörögnek, hanem a szó szoros értelmében szikráznak, belőlük mértani merevséggel hullanak a könnycseppek, az arc átlósan csapásszerű, szaggatott vörös foltjára. A megfordult fül feletti agresszíven tüskés haj, a hasonlóan tüskés szempillák, szemöldökök rendbontó kuszasága, a sötét háttér és a fekete haj kékes alapja, a narancssárgába hajló ruha meleg foltja sem véletlenszerű. Ha hunyorított szemmel nézzük a képet, olyanná válik, mint egy folyamatos, dinamikus mozgásban lévő megfékezhetetlen gépezet.
Picassó alkotásainál számomra az a lenyűgöző, ahogyan a spontán kifejezésmódot a tudatossal párosítja. A síró nő feje alkotásánál szinte vonalról vonalra, foltról foltra nyomon követhetőek azok a gyors, határozott mozdulatok, ahogyan a művész a minden valószínűség szerint empatikusan átélt és átérzett látványt kifejező, egyedi képpé alakította. Biztos tudás, hatalmas szakmai tapasztalat, érzelmek együttese alakította ezt a felületet, és akinek van kellő beleélő képessége, az mindezt nyomon tudja követni és kis szerencsével, rövid időre az alkotó társszerzőjévé is válhat. Ezt azért fontos megjegyezni, mert itt, ezen a ponton kezdődik a műélvezet, az összes többi csak ámulás, kutakodás, okoskodás, leltározás, közhelyek szajkózása.
E sorok írója természetesen senkinek sem tudja, nem kívánja megmondani, hogy mit érezzen a kép láttán, de azzal, hogy beszámol a saját meglátásairól, élményeiről, talán sikerül egy kicsit közelebb hoznia a műalkotás üzenetét a nézőhoz. Végsősoron ez lenne a műkritika feladata, célja.
Picasso több sírói női fejet is festett, és kerülve a stílusplurarizmust, önismétlést, mindegyiket más és más megközelítésben, más szemszögből, különféle módon, kifejezési eszközökkel ábrázolta. Ahogy a sírásnak is több szinonimája van: zokog, bőg, pityereg, rí, sírdogál, könnyezik, sír-rí, pityog, itatja az egereket, úgy természetesen az ábrázolása is rendkívül sokféle lehet.
