Az, hogy évszázadok óta nem sikerült a zseniális magyar festőt, MS mestert azonosítani nem elszigetelt jelenség. Annak a hatalmas, pótolhatatlan kincsestárnak, amelyet építészeti, művészeti örökségünknek ismerünk, számtalan névtelen, zseniális alkotója van a kőkorszaktól napjainkig a világ minden táján, kontinensén.
Nem ismerjük az Altamira-barlang festményeinek alkotóit, de csodáljuk megfigyelő készségüket, lényeglátásukat, olykor a festmények döbbenetes valósághűségét, kifejező erejét.
Tudunk Imhotepről, a lépcsőzetes Dzsószer-piramis alkotójáról, de ismerjük-e valamennyi ókori egyiptomi piramis, templom, szobor, fal-, sírkamra-festmény alkotóját, tudjuk-e, hogy ki tervezte, hozta létre a nagy Szfinx-et, a világ legnagyobb fekvő szobrát?
Tudunk a csodálatos görög templomokról, monumentális szobrokról, az Akropolisz épületegyütteséről, ismerjük néhány szobrász, építész nevét, de ismerjük-e valamennyit? Ismerjük-e a míves és példaértékűen kivitelezett fantasztikus görög vázák készítőinek a neveit?
Nézegetem a British Múzeumban a Parthenon frízeinek maradványait, és az jár az eszemben, hogy vajon a mai szobrászok közül hányan lennének képesek egy-egy ilyen jelenetet megtervezni, kifaragni, közben az is felötlik bennem, hogy vajon hány alkotó nevét ismerjük – és valójában hányan lehettek?
Csodáljuk Stonehenge kőkörét, de fogalmunk sincs ki tervezte, ahogyan a Kínai Nagy Fal tervezőinek, építőinek a nevéről se sokat tudunk. Gyakran esik szó a kínai agyaghadsereg katonáiról, a harci szekerekről, lovakról, tudjuk, hogy melyik kínai császár idején készültek, de alig tudunk valamit az alkotókról, azokról a zseniális művészekről, akik mindezt a páratlan szoboregyüttest számtalan míves dísztárggyal együtt megálmodták, létrehozták.
Tudunk India csodálatos sziklába vájt, ezer szoborral, dinamikus jelenetekkel díszített templomairól, szentélyeiről, de vajon tudunk-e valamit azokról a művészekről, akik mindezt létrehozták. Tudunk-e valamit mondjuk az azték kultúra építészeiről, szobrászairól, tudjuk-e kik tervezték az inka romvárost, Machu Picchu-t?
Ismerjük Salamon vagy Artemisz templomának a méreteit, de vajon tudunk-e valamit azokról a művészekről, akik ezeket a csodákat létre hozták, díszítették?
Ha belépünk a Sixtus kápolnába, a látogatók nagyrésze pontosan tudja, melyek Michelangelo alkotásai, de vajon hányan ismerik az oldalfalak szintén zseniális kompozíciói szerzőinek a neveit?
Strasbourgban megyek a keskeny utcán és szinte váratlanul előbukkan a csodálatos, ezer szoborral, faragással, üvegfestményekkel díszitett dóm. Közel négyszáz évig épült, képzőművészek, festők, szobrászok százai, talán ezrei dolgoztak a díszítésén, vajon hánynak a nevét ismerjük közülük? Ugyanezt a kérdést valamennyi korabeli, korábbi vagy későbbi katedrális, palota, kastély középület kapcsán feltehetjük.
Sok éven át tanultam művészettörténetet, évtizedek óta foglalkozom ezzel a témakörrel, néha próbára teszem magam. Egy jó órája járom a Vatikáni Múzeum termeit, próbálom azonosítani az alkotókat, műveket anélkül, hogy elolvasnám a feliratokat. Az eredmény lehangoló, elbizonytalanító. Mindehhez természetesen nem kell ilyen messzire menni, a kísérletet bárki elvégezheti budapesti, bukaresti, kolozsvári, nagybányai, szatmári művészeti múzeumokban.
Lapozgatom Demeter Ervin nemrég megjelent Erdélyiség című kötetét, ismerkedem a 460 itt bemutatott alkotóval, személyes ismerősök, közeli kollégák is vannak közöttük, olyanok, akikről már több helyen, alkalommal írtam. Rövid próbát teszek: vajon hány nevet tudok kapásból felsorolni a 460 közül? Sajnos az eredménnyel ezúttal sem dicsekedhetek.
Közben azzal mentegetem magam, hogy mindent úgyse ismerhetünk, nem tarthatunk észbe, erre valók az albumok, kézikönyvek, a világháló és ezernyi más kézenfekvő segítség. Persze az a gondolat is átfut az agyamon, hogy a műalkotások számszerű és mennyiségi növekedésével ez az általunk létrehozott szakadék tovább szélesedik, mélyül, hiszen a vizuális kommunikáció felerősödésének korát éljük, és egy adott pillanatban a hangsúly – mint például a középkori katedrálisok, MS mester esetében – nem a szerzőre, hanem a produktumra irányítja a figyelmet, arra az alkotásra, amely lassan, de irányát tekintve biztosan közkinccsé, életünk mindennapi részévé válik.
Lehet, hogy sokan idelistának tartanak majd a véleményem miatt, de én jól érezném magam egy olyan korban, amelyben nem a művészek, hanem a művészet a fontos, az ugyanis – több évezredes tapasztalat bizonyítja – kisajátíthatatlan. Ez természetesen nem az jelenti, hogy felejtsük el a nagy művészeket, egyéniségeket, az iskolaalapító mestereket, hanem azt, hogy rohanó korunkban ezen a területen is sokat változott a világ és az elődeink által felvázolt, öröknek hitt hangsúlyok is átalakultak, áttevődtek és folyamatosan változnak.
*
Szorosabban, MS mester tevékenysége jól beleillik abba az északi vonulatba, amelyet Jan van Eyck, Hieronymus Bosch, Lucas van Leyden és sok más kiváló mester neve fémjelez. Valahol a gótika és reneszánsz közötti átmeneti időszakban vagyunk, az Itáliától északra eső területeken még tart a művészi névtelenség, a Kassai dóm oltárképeinek a szerzőit, szerzőjét sem ismerjük, pedig remekmű. Akkoriban számos kiváló, jól képzett művész tevékenykedett szerte Európában, valamennyi nevét képtelenség észben tartani, ezért szoktam néha nagyon óvatosan, már-már félénken azt állítani, hogy Leonardo, Michelangelo, Dürer tulajdonképpen gyűjtőfogalom és mindazoknak a kiváló művészeknek a tevékenységét értjük a nevük hallatán, akik ezekben az értékteremtő években évtizedekben tevékenykedtek.
Az, hogy név szerint ismerjük, értékeljük a művészeket: történelmi jelenség, és abban a korban – legszebb reményeim szerint századunkban – amikor a művészet újra közkinccsé válik, a művészet szerepe felértékelődik ugyan, de a művész neve kevésbé lesz fontos. Akkor is lesznek újító, irányt mutató, zseniális egyéniségek, de a nevük egybeforr majd mindazok neveivel, aki elképzeléseiket magas szinten tovább fejlesztik, társadalmi elvárásokhoz igazítják. Sokan lesznek, az ő neveiket se tudjuk majd megjegyezni, de erre idővel nem is lesz igény.
A szerkesztő megjegyzése
Első megkeresésünkre a fenti utolsó bekezdésen kívül a szerző jelezte: „Kedves szerkesztő úr, ez az én monogramom: M.S. Akkoriban még nem volt divat a személyes szereplés, ezért nem írtam ki a teljes nevem…”