Folyamatosan hallom a panaszokat, hogy az állandó kísérletezések, új utak keresése révén a kortárs képzőművészet annyira eltávolodott a művészetet szerető, iránta érdeklődő közönség igényeitől, hogy az űr áthidalhatatlanná, betölthetetlenné vált. A folyamat mára jószerint a szakma számára is követhetetlen, ez azért gond, mert a képzőművészeti alkotásnak súlyt, értelmet, létjogosultságot csak az értő, az alkotásokat értékelő közönség adhat, hiszen nekik készül.
Természetesen próbálkozhatunk magyarázatokkal, közvetítésekkel, szidhatjuk a néző felkészületlenségét, ízlésszintjét, a vizuális nevelést, de ezek helyett úgy gondolom, hogy egyszerűbb, kézenfekvőbb, hatékonyabb megoldás az, ha a művész alkotásával úgy állítja, szólítja meg a nézőt, hogy az különösebb felkészültség, magyarázat nélkül is figyeljen fel a műre. Ha ez megtörtént, jöhet a ráadás: magyarázatok, értelmezési lehetőségek, szakmai bravúrok, kiemelések, a színvilág, a foltelosztás bemutatása. Egy megkezdett folyamatot lehet építeni, bővíteni, de a beindítás a műalkotás, vagyis a művész feladata.
Győri Sánta Kinga olyan festményeket készít, amelyek megállásra, továbbgondolásra késztetik a legtöbb nézőt. A Mondtál valamit alkotásának ernyedt, kékes, szürkés, lilás angyalalakja, a vállán keresztül egyenesen a szemünkbe néz. Erőtlen, súlyos, kígyózó tollazatú, színjátszó szárnyai, a szárny végéhez simuló, a nézőpont miatt hatalmasnak tűnő, kifejező aprólékossággal ábrázolt keze a vászon felületének kilencven százalékát takarja, de mégsem ezek a kép főmotívumai, hanem a szem, pontosabban a nézőre irányuló megbántott, keserű tekintet, amelynek kifejező erejét felerősíti környezete.
Az első látásra színszegénynek tűnő felületen kis szemlélődés után különös árnyalatgazdagságot észlelünk. Mindez önmagában átlagon felüli, részletező megjelenítésnek tűnne, ha az ábrázolt, olykor leheletfinom részleteket nem fogná egybe egy pillanatképpé merevedett rendhagyó, valószerűtlen mozdulat. Olyan érzésünk támad, mintha egy mozgókép legjellemzőbb, legkifejezőbb részletét merevítette volna ki a művész. Ez a már-már szoborrá dermedt pillanatnyiság a meglepetés erejével, szokatlan kettősségével hatott nemcsak rám, hanem a tárlatlátogatók többségére. Az angyal feje fölötti sötét háttérben tompa, vöröses fény dereng, reflexeinek nyomait halvány rózsaszínű tollak őrzik Nyilvánvaló, hogy a művésznő az értő kiemelések mestere, mondanivalójának koszerűségét, egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható hangvétele hitelesíti.
Angyala nem vádol, nem lázad, nem védekezik és nem támad, hanem egy pillanat erejéig visszanéz, majd minden valószínűség szerint mélységesen szomorúan, csalódottan tovább lép. A szerző ezúttal nem emberi tulajdonságokkal ruház fel angyalokat, hanem angyali tulajdonságokkal embereket. Ahhoz, hogy valaki rögzíteni, hatásosan megjeleníteni tudjon egy ilyen állapotot, helyzetet, nem mindennapi érzékenységre és nagyon alapos szakmai tudásra van szükség, ami nemcsak biztos rajztudást, kiváló színérzéket, komponáló képességet, művészettörténeti, művészetelméleti ismereteket, kialakult ízlésvilágot feltételez, hanem ezeken kívül és ezeken túl egy kizárólag képi eszközökkel megfogalmazható mondanivalót, üzenetet is.
A fentiekkel úgy gondolom, hogy válaszoltam arra a kérdésre is, hogy miért olyan ritka tárlatokon az a műalkotás, amely szinte kivétel nélkül mindenkit megállít, tovább gondolásra késztet. Győri Sánta Kinga a Mondtál valamit alkotásával „mondott valamit”.
