Amikor 2000 nyarán, hajnalban először megláttam Firenzében a Palazzo Vecchio előtt az „óriást”, Michelangelo több mint ötméteres Dávid-szobrát, már olvastam néhány dolgot róla. Tudtam, hogy ez csak másolat – hiszen az eredetit jó ideje a Galleria dell Academia őrzi –, de mindez semmit sem vont le az első találkozás katartikus hangulatából.
Egy turistabusz álmos utasaként érkeztem Firenzébe, és ahogy a félhomályban az üres utcán a hatalmas, fényesre koptatott kockaköveken, több évszázados paloták, kváderköves masszív falai között a tér felé közeledtünk, már sejtettem, hogy ez a megszokottól eltérő, más dimenziójú világ. Olyan közeg, amelyben rettenhetetlen, gigantikus hősök teremnek, ahol a szépség és az erő, a hit és a tántoríthatatlan győzni akarás mindennapos erény, ahol 1501 óta minden „Savonarolát” megégetnek, amelyben nem a kard, az ágyú az igaz fegyver, hanem a bátorság, a győzelembe, szabadságba vetett hit.
A témával híres elődök, Donatello és Verrocchio is foglalkoztak, de Michelangelo teljesen meztelen, erőtől duzzadó, tökéletes arányú, az antik szobrok legszebb erényeit idéző remekműve rövid idő alatt olyan sokatmondó, tartós reneszánsz jelképpé vált, amely a Góliáton aratott győzelmen túl a középkori művészet feletti győzelmet, az ember hősiességét, az emberi test szépségét is hirdeti.
A bibliai történet lényege, hogy a fiatal, harcban tapasztalatlan fiú páncél nélkül, egy bottal, parittyával és néhány lapos kaviccsal a tarisznyájában legyőzi a tetőtől talpig felvértezett, fegyveres óriást, Góliátot, aki eleve mellékszereplő – annyira, hogy a művész szinte magától értetődően Dávidot avatja a szó szoros és átvitt értelmében óriássá.
Sokan elemezték az ifjú hős arckifejezését, és a Mona Lisa titokzatos mosolyához hasonlóan az alkotó lendületét, magabiztosságát, az anyaggal, vetélytársakkal szemben aratott győzelmébe vetett hitét vélték felfedezni benne.
Amikor Michelangelo megkapja a márványtömböt a tanácstól és munkához lát, mindössze huszonhat éves. Három éven át, 1501-1504 között dolgozott az alkotásán. Kicsit korábban, huszonnégy évesen fejezte be a Szent Péter Bazilikában ma is látható Pietá (Fájdalmas Szűzanya) című szobrát – ezzel a két remekművével nemcsak egy életre, hanem évszázadokra megalapozta hírnevét, korának egyik legkeresettebb szobrásza, festője, építésze lett, művészeti dolgokban a véleménye megkerülhetetlen.
Évszázadokra megalapozott hírnév
Michelangelo Buonarroti életéről, szokásairól, viselkedéséről, munkásságáról, költészetéről munkák ezrei születtek, de a mai napig új meg új részletek kerülnek napvilágra.
A legfontosabb talán mégis a kortárs Giorgio Vasari monumentális művének (A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete) rá vonatkozó fejezete, amelyben a szerző megalapítja a héroszi alak mítoszát. A művészet szociológiája című alapvető munkáját Jeremy Tanner a következő mondatokkal kezdi: “Azóta, hogy Giorgio Vasari megalapozta a nyugati művészettörténeti hagyományt, a művészettörténet-írásnak központi témája a művész természete . Vasari új képet igyekszik meghonosítani a művészről, amely szakképzett tervezőnek és isteni ihletésű eredeti alkotónak tünteti fel egyazon időben.” Vasari művében a leghosszabb fejezetet érthetően Michelangelónak szentelte. Szerinte a reneszánszban újjáéledő művészet csúcsára mestere jutott el. Ettől függetlenül is már a kortársak szemében a Dávid megalkotója volt a megrendelői kötöttségektől szabadulni igyekvő, autonóm művész példaképe.
Íme három mondat Vasari művéből a Dávidról:
“(…) ez a mű csakugyan elhomályosította minden addigi modern, antik, görög vagy római szobor hírnevét. Michelangelo oly arányosan, szépen és tökéletesen dolgozta ki Dávid alakját, hogy semmilyen tekintetben nem hasonlíthatók hozzá sem a római Marforio, sem a belvederei Tiberis, se a montecavallói óriások. A láb körvonala gyönyörű; és isteni a karcsú csípő minden hajlata; senki emberfia nem láthatott még ehhez fogható bájt, ilyen kecses testtartást, se kezet, lábat, fejet, amely ennyire tökéletesen, mesterien, páratlan harmóniával, ilyen jól megrajzolva illene a figura minden részletéhez. Nem kétséges, hogy aki megnézi Michelangelo Dávidját, annak semmilyen régi vagy mai művész szobrát nem kell megnéznie.”
Megjegyzés
Az Új Hét Látvány rovatában rendszeresen bemutatunk kimagasló képzőművészeti alkotásokat; a Mentés másként sorozatcím arra utal, hogy művészeti kincsek megmentéséről van szó, “másként”, azaz nem tárgyi értelemben, hanem a kollektív emlékezet számára. – A szerk. 2020. szeptember 30-án.
Frissítés: A szerkesztő megjegyzése 2022. július 18-án
Mint a fentiekből is látható, ez a sorozatindító cikk 2020 szeptemberében került fel az Új Hét felületére. Még a kísérleti fázisban, hiszen „élesben” – „hivatalosan” – az Új Hét 2020 október 23-án indult. A Látvány rovat portálunk egyik ékességévé vált, köszönhetően a szerkesztői szándéknak és a kiváló szerző munkatársaknak. Amikor – ötven évvel ezelőtt – A (régi) Hétben nem jelent meg Számunk képzőművésze rovat (például pártkongresszus miatt), a Látvány rovatban mindig találhatunk az Új Hét főoldalára kiemelhető rangos cikket/illusztrációt.
