A művész – a valódi pedagógushoz, orvoshoz, paphoz stb. hasonlóan – behelyettesíthetetlen. Ha a későbbiekben kialakulna egy olyan társadalom, amely ilyen mesterséges megoldásokat, dolgokat erőszakolna ránk, azt emberként nem élnénk túl.
Mesterséges intelligencia „alkotta” festményekből nyílik kiállítás április 4-én, 17 órakor a szatmárnémeti Iparosotthonban, vitára hívják a közönséget.
Megnéztem a Krónika ajánlójának reprodukcióit, és ezekből rögtön tudtam, hogy nem leszek se közönség, se vitapartner. Miért? Mert a giccs határát súroló modulált, túladagolt, túlszépített, túlromantizált montázsoknak semmi közük a művészethez, de erről csak azokat tudnám meggyőzni, akik nemcsak bámulják, hanem értik, érzik, átélik a festmények, szobrok üzenetét.
A marosvásárhelyi Tengr.ai cég programjával létrehozott képekről azt állítja az ajánló, hogy „szigorúan besorolhatatlan” munkákról van szó. Téves, mert besorolhatók a giccs nagy, terjedelmes, szívós és igen népszerű családjába. Itt tucatszám teremnek, sőt burjánzanak a vízesések az amúgy is vadromantikus tájban; kastélyok, pálmafák és varázslatos tavak, növények társaságában. Valamennyi nyilvánvalóan, egyértelműen tudósít a programkészítő ízlésvilágáról, esztétikai érzékéről, érettségéről, értékrendjéről.
Azt olvasom, hogy neves festők stílusát utánozzák Arcimboldótól Kandinszkijig öt témakörben: Erdély, Gyermekjátékok, Születés, Háború és Jövő. Itt a második gubanc, bökkenő, hiszen ami mások stílusát utánozza, annak eleve nincs köze az alkotó munkához.
Aztán harmadik „meglepetésként” jön a hamiskás, körmönfont kérdés: megreformálja-e a mesterséges intelligencia a művészetet, tekinthető-e művészetnek, ami a szemünk elé tárul? Nem reformál semmit, nem tekinthető művészetnek, mert az egyedi, megismételhetetlen csoda. Az alkotóknak szüksége van ugyan a kortárs technikákra, eszközökre, kommunikációs lehetőségekre, de az érzékenységük, fantáziájuk, világlátásuk, kreativitásuk, asszociatív képességük semmivel sem helyettesíthető.
A negatív hatása egy ilyen tárlatnak nem hagyható figyelmen kívül, hiszen még jobban összekeveri, megvezeti azokat, akik eddig is az esztétikailag veszélyeztetettek között voltak. Megítélésem szerint nincs miért izgulni, mert a művész – a valódi pedagógushoz, orvoshoz, paphoz stb. hasonlóan – behelyettesíthetetlen. Ha a későbbiekben kialakulna egy olyan társadalom, amely ilyen mesterséges megoldásokat, dolgokat erőszakolna ránk, azt emberként nem élnénk túl.
