Lepedus Ildikó szatmári képzőművész, művészetpedagógus, a művészeti líceum tanára, a megyei képzőművészek középgenerációjának ismert tagja, aki legutóbbi, 2022-es festészeti kiállításával a Szatmári Művészeti Múzeumban bebizonyította, hogy összetett, izgalmas útkeresései, formabontó, újszerű kísérletei a szakma részéről is kiemelt figyelmet érdemelnek.
A marosvásárhelyi Művészeti Líceum, majd a Pedagógiai Líceum művészeti osztályában olyan kiváló tanároktól kapott szakmai útravalót, mint: Schneller Mária, Barabás Éva, Gyarmathy János, Molnár Dénes, Datu Victor, Bordi Géza, Hunyadi Mária, Kiss Levente.
1992-1998 között a kolozsvári Ion Andreescu Művészeti Egyetemen tanult festészetet, ahol Sbârciu Ioan, Mureșan Ioan Aurel, Man Nicolae, Nimigeanu Viorel, Feszt László irányítása mellett dolgozott.
Huszonöt éve szatmári lakos, gyakorlatilag negyedszázada tevékeny tagja a Romániai Képzőművészek Szövetsége Szatmári Fiókjának, egyéni kiállításokon és számos csoportos tárlaton szerepelt idehaza és külföldön az alkotásaival, ami egy többgyerekes anyának – aki tanárként keresi a kenyerét – nem szerény teljesítmény, hiszen az ügyeletes és tanulságos napi gondok szorításában nehéz megtalálni azokat a rövid időszakokat, intervallumokat, amelyek keretében teljes mértékben az alkotó munkának szentelhet napokat, heteket. Sokan felőrlődnek, az alkotói pálya feladására kényszerülnek ehhez hasonló helyzetekben, ő azok közé a szerencsés, kitartó, elkötelezett művészek közé tartozik, akiknek sikerült nemcsak a pályán maradni, de a kihagyások ellenére töretlen lendülettel folytatnia a régi álmokat, útkereséseket, alkotói rácsodálkozásokat, felfedezéseket.
Közben jöttek a szakmai feladatok, köztük egyházi témák, és ezekkel párhuzamosan az egyéni kísérletek. Úgy érzem, hogy ezen a hosszú úton számára igazi áttörést a 2022-es Időkapszula elnevezésű tárlat jelentette.
Miről tudósított a fenti tárlat? Elsősorban arról, hogy az alkotás örömteli pillanatai a mai napig fontosak számára, és ezektől az értékektől, értékteremtő időszakoktól a továbbiakban se kíván eltávolodni.
Mindezt természetesen nem kinyilatkoztatásokban, körmondatokban közli velünk, hanem beszédes alkotásaival, amelyek sokrétűsége, a változatosság ellenére is egységes összképe sokakat az újrafelfedezés örömével ajándékozott meg.
Úgy gondolom, hogy Lepedus Ildikó elsősorban kolorista, olyan művész, aki kifinomult színvilágával, harmonikus felületképzéssel – textúrával és faktúrával – rendhagyónak tűnő, de alaposan átgondolt, felépített kísérleteivel kellemes meglepetést okozott nemcsak a szakmának, hanem minden művészetszerető embernek; a kollégáknak, a tanítványainak is.
Fák, egzotikus tájak, kutak, virágok, oszlopok, hétköznapi valóságunk átlényegített, képpé érlelt motívumait fedezhetjük fel festményein, amelyeket elsősorban nem formailag – hiszen különböző méreteket, változatos téglalapformákat, olykor térformákat használ alapként – hanem a mondanivalóval, a képek színvilágával forraszt egybe, alakít egységgé. A tájak, tárgyak mellett szinte minden alkotásában – közvetve vagy közvetlenül – ott a mindent formáló, átalakító, a következményeket átélő, olykor elszenvedő ember.
Az ezekre utaló, gyakran lényegtelennek tűnő részletekben – egy kinyújtott, tojást tartó kéz, meggörnyedt sziluett, a porba rajzoló kisgyerek és szürke gyermekkorból a színes világba határozottan lépő felnőtt – az alkotó azt is bizonyítja, hogy nemcsak kitűnően rajzol, komponál, de egyúttal ezzel a tudással összetett, korszerű érzéseket, gondolatokat, álláspontokat tud közvetíteni.
Az időkapszula egyfajta üzenet a jövőnek, amely jelen esetben arról, hogy miként gondolkodtunk, éreztünk, milyen gondokkal kellett szembe néznünk a 21. század elején. A fentiek ellenére, megítélésem szerint ez a tárlat elsősorban nem a jövőnek, hanem a jelennek, a kortársaknak szól. Azokról az élményekről mesél, amelyek bennünket is foglalkoztatnak itt és most: örömökről, megpróbáltatásokról, a természet szeretetéről, az alkotás nagy kalandjáról tudósít.
Előszeretettel használja a kiegészítő színek ellentétét és harmóniáját, szinte valamennyi festménye iskolapéldája ezek izgalmas, összetett felhasználási, alkalmazási lehetőségeinek. Mesebeli kutakról, jövőbe tekintő faültetésről, sodró áramlatokról, mindent elsöprő apokalipszisről mesél nekünk, és mi szerencsések érezhetjük magunkat, hogy a fentiekkel új, különleges és egyedi színfolttal gazdagítja az immár figyelemre méltó múltra visszatekintő szatmári képzőművészeti életet.
Arra a kérdésre, hogy festészetével milyen stílusirányzatot képvisel Lepedus Ildikó, egy szóval, mondattal nehéz lenne válaszolni; tény, hogy olyan realista kiindulópontú hangvételt, ábrázolásmódot választott, amely magában olvasztja több 20-21. századi irányzat eredményeit, kifejezésmódját, vagyis a maga, senki mással össze nem téveszthető útját járja 21. századi festőként, képzőművészként, művészetpedagógusként úgy, hogy közben válaszokat keres korunk nagy kérdéseire, egyedi megoldásokat mindennapi ellentmondásinkra. Ő alkotóként elsősorban festő, képzőművész, és kifejezés-, gondolkozásmódjával csak másodsorban nő. Az utóbbi ebben az esetben a kifinomult, érzékenyen formált felületekben és az ellentétek értő és átérző feloldásában nyilvánul meg.