Nem én találtam ki, előttem már sokan mondták, hogy a Mona Lisa tulajdonképpen Leonardo önarcképe. Ezzel kapcsolatban, ennek igazolásaként számtalan olyan montázs is készült, mint amelyekekből többet itt is reprodukáltam elrettentő például, mert megítélésem szerint nagyon nem erről szól a történet.
Nem arról, hogy az idős mester a saját arcvonásaival ruházta fel a modelljét, mint azt a reprodukált képek is sugallják, hanem egészen másról, egy sokkal összetettebb és áttételesebb megközelítésről. Az elméleti szakemberek – akik csak könyvekből, múzeumokból, albumokból ismerik a művészetet – hajlamosak az ilyen, vagy ehhez hasonló primitív leegyszerűsítésekre.
Ahhoz, hogy mi is történt az éveken át készülő arcképpel, akkor jutunk közelebb, ha beleképzeljük magunkat a festőművész helyébe. Leonardo kapott egy megrendelést a gazdag firenzei selyemkereskedőtől, Francesco de Giocondo-tól, hogy fesse meg a fiatal, szép feleségét, az akkor huszonkét éves, a második gyermekével állapotos Lisa Gerardinit.
Az arckép viszonylag rövid idő alatt elkészült, de Leonardo éveket töltött a mű tökéletesítésével. Olaszországban kezdte el, később Franciaországban élt és ott is fejezte be. Ennyi idő alatt több száz portré készíthető, de őt ezúttal se a mennyiség érdekelte. Mint minden alkotásában itt is tökéletességre törekedett, és miközben át- és újragondolt minden arcrészletet, a modell nélküli műtermi munka során akarva-akaratlanul olyan tulajdonságokkal ruházta fel a fiatal nőt, amelyek sokkal inkább őt jellemezték. Sok száz apró ecsetvonás, kiigazítás, leheletnyi módosítás során a tekintetbe, a mosolyba beleívódott Leonardo bölcsessége, nyugalma, szeretete, világszemlélete, a tökéletesség utáni vágya, sóvárgása és valószínűleg ez a zavarba ejtő, megmagyarázhatatlan és mégis magától értetődőnek tűnő, együttélő kettősség az, ami évszázadok óta a legtöbb nézőt rabul ejti.
Leonardo zsenialitása nem csupán a fentiekben, és nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a míves részleteket megbonthatatlan egységgé varázsolja, hanem elsősorban abban, hogy a teremtőhöz hasonlóan a remekmű minden részletébe; a tekintetbe, a mosolyba, a kezekbe, a ruha redőibe, a tájba „lelket lehelt”, ezzel a mai napig élővé, vagyis halhatatlanná tette alkotását.
