Sokan gondolják, hogy Leonardo alkotása (15. század vége), a világ egyik leghíresebb, legismertebb faliképe a Santa Maria delle Grazie bazilikában, Milánóban található. A valóság az, hogy a templommal szomszédos kolostor refektóriumában, étkezőjében lehet megtekinteni. Szakmabeliek szerint a helyiség páradús levegője volt az okozója a festmény gyors romlásának. Többször restaurálták az évszázadok során, az utolsó felújítás két évtizedig tartott, és 1999-ben fejeződött be.
A freskó, mint köztudott, Jézus és a tizenkét apostol, tanítvány utolsó találkozását ábrázolja Nagycsütörtökön. Utána a Megváltót elárulták, elfogták és kivégezték. A vallás szempontjából az utolsó vacsora jelentős esemény, mert itt alapította meg Jézus az Eucharisztiát, vagyis az áldozást.
Sokan, sok formában ábrázolták ezt a jelenetet, mindenki a maga módján, felfogásában, stílusában. Szimon Fjodorovics alkotása jóval később, a 17. században, az ortodox ikonfestészet kánonjai, szabályrendszere alapján készült, a szimmetrikus elrendezés, a zárt kompozíció ritmusa, foltelosztása nem gátja az üzenet érvényre jutásának, amelyben központi szerep jut a kehelynek és a csoporttól elforduló Judás árulásának.
Salvador Dali a 20. százaban készült utolsó vacsorája is ugyanazt a történetet meséli el ugyanazokkal az attribútumokkal, de merőben más eszközökkel, kifejezési lehetőségekkel. Dali festményéről se hiányzik az áhitat, de alkotásának a főszereplője mégis az áldozat.
Két példa a sok száz közül nem válasz arra a kérdésre, hogy mitől különlegesebb, elgondolkoztatóbb, maradandóbb Leonardo alkotása a többinél, erre csak maga a remekmű adhat választ.
Leonardo szimmetriára építi a kompozícióját. A főalak, Krisztus kiemelésére az újjászületés nagy vívmányának, a perspektívikus ábrázolásmódnak a lehetőségével él. A tizenkét tanítvány elosztása is szimmetrikus, hatan Krisztus jobbján, hatan a baloldalán ülnek hármas csoportokra tagolódva. Megítélésem szerint a kompozíció varázsa, egyedisége a szimmetrikus elosztáson belüli mozgalmasságban keresendő, amelyet kiemel, felerősít Krisztus alakjának ünnepélyes mozdulatlansága. Széttárt karja, nyitott tenyerei a befogadásra, az önkéntes áldozatvállalásra utalnak.
Apostolai nem példamutató, jelképpé merevedett szentek, nem odaadó megszállottak, hanem hús-vér, mindennapi, változatos karakterű, korú emberek, akiknek gesztusai, arckifejezése, mozdulata, nemcsak feltételek nélküli rajongásról, hitről, hanem kételyekről, bizonytalanságról, félelmekről, felháborodásról, döbbenetről árulkodnak.
A művész nagy erénye, hogy emberivé, átélhetővé, közelivé, élővé avatta a sok évszázados bibliai történetet, túllépve, meghaladva minden olyan konvencionális megközelítést, amely a közérthetőség, az empátia útjában állt.
Mondják, hogy a magányos, a maga zárt világában élő, tevékenykedő művészt, tudóst, írót, szobrászt, építészt, feltalálót a zsenialitása távolította el a köznapi látás- és gondolkozásmódtól, de ez a remekmű is bizonyítja: fontos volt számára az, hogy a mondanivalója minél több emberhez jusson el, és rendelkezett azokkal a kifejezésbeli eszközökkel, amelyek ezt lehetővé tették.
