„A Szovjetunióban meghaladták a képzőművészeti individualizmust, túljutottak azon, hogy egy festő a műtermében csak úgy önkényesen kigondol valamit, s a párt és a munkásosztály jóváhagyása nélkül festéket és anyagot pazarol rá a közvagyonból. Átléptek a kollektív festészet korszakába. Összeállt három szovjet művész: Kuprianov, Krilov és Szokolov (Kukrinyikszi), és ettől kezdve kollektív festményeket és karikatúrákat hoztak létre. Ötszörös Sztálin-díjasok voltak!” (Wikipédia)
Nem egyedi történet, és nem a Szovjetunióban találták ki. A hatalom, a politika évszázadokon keresztül próbálta a művészetet – olykor a tudományt, kultúrát, hitvilágot – a saját ideológiája szolgálatába állítani, ezek az erőfeszítések általában a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás, a makacs önigazolás, és az előrelátható, borítékolható bukás jelei.
A művészet területén azért nem járthatott sikerrel egyetlen ilyen kísérlet sem, mert az, ha elveszti autonómiáját, már nem nevezhető művészetnek. Az alkotó fejedelem, nem hajbókol, nem alázatoskodik, ha mégis megtenné, leesik a korona a fejéről és szolgává válik.
Felénk sem történt ez másként Ceușescu idején, szovjet mintára aprópénzért és jelentéktelen előnyökért sokasodott a dicső múltat méltató, és a fényes jövőt ígérő alkalmi szolgák sora. A besúgókhoz, aktivistákhoz hasonlóan ők is a hatalom eszközei voltak, akik Sztálin-díj helyett állami kitüntetést, disznóhúst, lakást, útlevelet és más kiváltságokat kaptak. A kiállítótermek megteltek gyárfüsttel, emelődarukkal, élmunkás portrékkal, aratógépekkel, de ettől az igyekezettől senki sem vált jobb művésszé. Sőt!
Megnyugtatásnak szánom: ha valaki hasonló jelenségeket vél felfedezni napjainkban, azon sincs mit csodálkozni. Az emberi természet társadalmi rendszertől, politikai hitvallástól független, és az utóbbi évezredekben nem sokat változott.
