Szatmári Ágnes (1932-2022) jó festő volt, a szatmári képzőművészeti élet ismert, emlékezetes személyiségeinek egyike. Nem tartozott az erdélyi képzőművészeti élet meghatározó jelentőségű alkotói közé, ennek ellenére számon tartották és szülővárosában sokan szerették nemcsak kifejező festményei, hanem sokoldalú és változatos díszlet- és jelmeztervezői tevékenysége, valamint a hűsége miatt is.
Szatmárnémetiben született egy olyan kiváló iparos családból, amelyben már voltak előzményei a képzőművészeti tevékenységnek, hiszen nagynénje, Szatmári Jolán rajztanár, festőművész volt ugyanitt. A szatmári gyökereknek köszönhetően a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet elvégzése után számára szinte magától értetődő, természetes volt, hogy visszatér szülővárosába, ahol a későbbiek során képzőművészeti tevékenységének legjavát fejtette ki.
Életének utolsó szakaszában családi okok miatt, valamint egészségügyi meggondolásból áttelepült Magyarországra, mindez nem változtatott alkotói egyéniségén, stílusán, Gyulán is ugyanaz a szatmári alkotó maradt, mint előző pályája során, ahogyan ezt a 2012-ben, a 80. születésnapja alkalmából rendezett gyűjteményes tárlatának az anyaga is igazolta.
Nevezték őt erdélyi festőművésznek, impresszionista, posztimpresszionista alkotónak, a nagybányai szabadiskola hagyományai őrzőjének és még sorolhatnám. Nem volt erdélyi, hiszen Szatmárnémeti a Partiumhoz tartozik, nem volt se impresszionista, se posztimpresszionista, se a nagybányai hagyományok tovább vivője, de a fentiek közül közvetve szinte valamennyihez kötődött kicsit, amin nem lehet csodálkozni, hiszen ebben a közegben, miliőben érett alkotóvá. Stílusát, kifejezésmódját leginkább Mohy Sándor festészetéhez lehetne hasonlítani, azzal rokonítható. Nem volt Mohy tanítványa, ennek ellenére hatással volt rá a szintén szatmári származású képzőművész tevékenysége, festészete, stílusa, hiszen ő is a nagy, leegyszerűsített formák, foltok bűvöletében élt, alkotott, vagyis három évtizeddel később ő is a kubizmus kezdeti szakaszának formavilágával kísérletezik úgy, hogy az alkotásai korszerűek és szatmáriak maradnak.
A korszerűség fogalma viszonylagos, hiszen a szocialista realizmus legsötétebb korszakában Mohy Sándor, de Szatmári Ágnes művészete is újszerűnek, forradalminak, nonkonformistának számított. Kritizálták, mellőzték ezért sokan. Ő is arcképeket, csendéleteket, tájképeket készített, egyszerű szerkezetű kompozíciókkal vallott mindennapi örömeiről, felfedezéseiről, élményeiről. Derűs, színes, harmóniát, optimizmust, az egyszerű dolgok, tárgyak szeretetét sugározzák az alkotásai, egy olyan világot, világlátást, amelyre valamennyien vágyunk. Többek között ez az alkotói attitűd festményei népszerűségének a titka, amely az egyszerű, köznapi tárgyak, virágok, eszközök szeretetén túl arra is emlékezteti nézőit, hogy a szépség, a harmónia itt van körülöttünk, környezetünkben, csak jó szem, tiszta szív kell a felismerésükhöz, és tudás, tehetség a képi megfogalmazásukhoz.
Szatmári Ágnes kiváló portrékat készít, nagyszerű karakter- és jellemábrázoló. Ez nyomon követkető az önarcképein, a szülei arcképein, gyermekportréin túl elsősorban a szatmári színészeket ábrázoló sorozatában. Az ő színházi tevékenysége, az intézmény hőskorához, a nagy nekibuzdulások, kísérletek, vállalkozások korához kötődik. Miközben a munkahelyi feladatokat próbálja legjobb tudása szerint megoldani, a színészek rendre látogatják – olykor gyermekestől – a szigetlankai műtermében, ahol kifejező portrékat készít Kovács Éváról, Méhes Katiról, Tóth-Páll Miklósról, Bessenyei Istvánról és még sorolhatnám. Ettől is vált ez a „hőskor” gazdagabbá, árnyalttá, maradandóbbá.
Három alkalommal is rendeztünk közös tárlatot, számtalan megyei kiállításon vettünk részt idehaza és külföldön egyaránt, még képet is cseréltünk, közös emlékeket, élményeket őriztünk életünk során és én hálás vagyok a sorsnak, hogy hozzá hasonlóan értékes, elkötelezett kollégáim voltak.
