Számomra minden tárlat örömforrás, optimizmusra hangoló esemény. Az egyéni tárlatoknál minden egyes alkalommal csodálom a kollégák erőfeszítését, kitartását, hűségét az életen át tartó hivatáshoz. Van abban valami tiszteletre, sőt csodálatra méltó, hogy a kultúrát, művészetet periférikusnak tekintő, habzsoló, közömbös világban valaki hónapokat, éveket áldoz arra, hogy érzéseket, gondolatokat közvetítsen ezen a módon kortársainak.
A fentieknél csak a csoportos tárlatok hangulata felemelőbb, ünnepélyesebb, hiszen ezek azon túl, hogy közösséget teremtő, közösséget őrző, gazdagító jelleggel bírnak, van még egy nagyon fontos vonásuk, szerepkörük: kiváló alkotók munkáiból kaphatunk egy összesített, művészi eszközökkel közvetített levonatot arról, hogy hol tartunk, merre haladunk. Mondják, hogy a művészek között – és ez alól a képzőművészek sem kivételek – sok furcsa, az álláspontjához makacsul ragaszkodó, nehéz természetű ember akad. Szerintem ez a világ legtermészetesebb jelensége, hiszen a művészek nem átlagemberek. Különös érzékenység, divergens látás- és gondolkozásmód kell ahhoz, hogy formákkal, színekkel reagáljanak rohanó korunk változásaira, furcsaságaira, ellentmodásaira. Ezek a reakciók, mint itt is látjuk sokfélék, de valami mégis egybetartja, összefogja őket. Ezt a valamit, ezt a nehezen leírható kohéziós erőt a hasonló talajból, élményanyagból való táplálkozás adja, ez hozza közös nevezőre a látszólag eltérő látás- és kifejezésmódokat.
A továbbiakban arról szeretnék mesélni, hogy számomra mit üzennek ezek az alkotások, mi az, ami bennük megállásra, tovább gondolásra késztet, mi az, amit szakmailag, emberileg különösen értékelek. Mindez természetesen az én meglátásom, véleményem, a műélvezetben az a gyönyörű, hogy mindenki a saját érzékenységének, felkészültségének függvényében közelít az alkotásokhoz, amelyek ezúttal is gazdag élményanyagot kínálnak mindannyiunknak.
Bary Emma két munkával van jelen: Építőkockák, Hínár. Első látásra végtelen egyszerűségű és visszafogott színvilágú munkáknak tűnnek, de behatóbb tanulmányozás után végtelen változatosságot, árnyalati gazdagságot, és a szimmetria mögötti mozgalmasságot, dinamizmust is felfedezhetjük.
Bertóti Péter fotói – hiszen már rég nem képzőművészetről, hanem vizuális művészetekről beszélünk – régi kilincsek, zárak, kovácsoltvas díszek egyedi szépségeire hívják fel a figyelmet
Deák Orsolya játékosan, kifinomult kompozíciós tudással és kiváló színérzékkel, foltelosztással komponál. Hatásos alkotásai (Tavaszi szimfónia, Világfa) erről tanúskodnak.
Filc Leopold ezúttal sem tagadja meg önmagát. A sánta festő háza (nyilvánvaló, hogy Ziffer Sándorról van szó), Majorság bányabejárattal című festményein sajátos színvilágával és utánozhatatlan spontaneitásával hat a nézőre.
Győri Sánta Kinga magabiztosan tud néhány olyan dolgot, amellyel csak nagyon kevés kortárs kollégája dicsekedhet. Jól ismeri a szakmát, kitűnően rajzol, fest, mestere a rafinált kiemeléseknek. Miközben alkotásaival kérdez (Igen, vagy nem?, Mondtál valamit?) egyben sokkolja is a nézőt. Nem agresszívan, nem bántóan, hanem visszafogottan, lírain.
Számomra Hajdú Tamás fotói (Eleje-háta) egy tipikusan átlagos 21. századi életmódot körvonalaznak, arra utalnak.
Kása Dávid szobrai (Hullám, Márványtojás) nemcsak egyszerű szépségükkel, mívességükkel hatnak, hanem ennél lényegesen többről, egyediségről, gondolatiságról, szakmai igényességről is árulkodnak.
Kondrák Margó sejtelmes, összetett és meggyőző szakmai erényekről tudósító színvilága (A Hold varázsa, Álomfoszlányok) mesés, képzeletbeli világba kalauzolja a nézőt.
Kőszeghy István (Pista) két tematikus kerámiatálat állít ki (Kosok isznak a tóból, Önarckép) amelyek nemcsak szakmai tudásról, hanem egyediségről és humorérzékről is tanúskodnak
Kovács Bertalan két festménnyel van jelen, egy nagybányai épületeket felvonultató kompozícióval valamint egy absztrakt (narancssára-kék) alkotással. Ő többek között kiváló kolorista, alkotásai egyedi hangvételüknek köszönhetően könnyen azonosíthatóak.
Les Pál munkái ezúttal természeti formákra utaló absztrakt alkotások, nemes, kifinomult színharmóniákkal, kompozíciós erényekkel, egységes üzenetekkel hívják fel magukra a figyelmet
Madarassy György is kiváló kolorista. (Tavaszi fényben 1,2) itt látható festményei nemcsak erről, hanem a transzcendentális ragyogás ábrázolásától sem idegen hatásokról is tanúskodnak.
Oláh László Tibor fotói a régi, lassan enyészetté váló Nagybánya hangulatát siratják
Pavluk Gábor térformája, installációja a formai erényeken túl erőteljes társadalomkritikáról is árulkodik. A Kalitka egy olyan, a tojásból még ki sem kelt madár jövőjét siratja, amely a látottak alapján sohasem fog repülni.
A politikussá vált Pintér Zsolt a vizális közléshez se lett hűtlen, erdélyi értékeink mellé angyalokat rendelt, hogy azok vigyázzanak rájuk.
Strébeli Róbert festőművész, igazgató úrnak a „fészbukos” alkotásai a szakmai erényeken túl nagyon fontos üzenetet közvetítenek: a sematikus közösségformáló, százmilliók által használt eszközt festményein egyedivé formálva arra figyelmeztet, hogy őriznünk kell a még megmaradt értékeinket.
Szántó Andreas ezúttal is magas szakmai szinten kivitelezett, bravúros alkotásai (Fészek, Virágcsendélet) sajátos és mégis közvetlen, természetes látásmódjukkal, direkt hatású alkotások. Van valami nyugtalanító ezekben: a fészek nem véd, oltalmaz és a virág is inkább az ízeltlábúak világát idézi.
Vígh Ágota két lehetkönnyű alkotása (Oltalom, Végcél) nemcsak rendhagyóak, hanem filozofikus gondolatokat ébresztenek. Ágota nem harsog, nem akarja minden áron felkelteni a figyelmet, hanem a vele hasonló módon, hullámhosszon gondolkozónak üzen. Képein az Oltalom narancssárga vonala szinte magától értetődően válik a szemünk előtt formálódó virág szárává.
Vincze Edit (Madarassyné) figyelemre méltó kompozíciója is direkt hatású. Kicsit szürrealista, hicsit transzcendentális, kicsit korai reneszánsz hatásokat idéző. Egy példakép születését látjuk: a fehér liliom a tisztaság, az újjászületés jelképe az egyházművészetben.
Véső Ágoston (Kereszthegy) ezúttal egy klasszikus nagybányai témával jelentkezett, a maga sajátos, egyéni, összetéveszthetetlen stílusában. Már az a tény, hogy fontosnak tartotta a részvételt is közvetíti, hogy számára milyen jelentősségel bír ez a közösség, ez az esemény.
Zoltán Béla a művésztelep nagyjainak is közkedvelt témáját, a Kereszthegyet fogalmazta újra kortárs kifejezésmódban.
Zárszóként talán annyit érdemes még megemlíteni, hogy egyéni hangvételükkel, szakmai igényességükkel, elkötelezttségükkel az itt bemutatott művészek a szabadiskola, művésztelep hagyományainak igazi örökösei, folytatói és nem azok, akik az egykori mesterek témáit, stílusát utánozva, azokba kapaszkodva próbálnak sikereket, elismeréseket szerezni.
___
Elhangzott Nagybányán, a Teleki Magyar Házban, a kortárs nagybányai képzőművészek csoportos tárlatán, 2025. május 14-én
