Kiszner Édua képzett alkotó. Mint köztudott, az ezredforduló, a 21. század egy olyan szakasza a művészettörténetnek, amelyben a technikai megújulás, sokszínűség, a műfaji korlátok elmosódásának a korát éljük. Már rég nem képzőművészetről, hanem vizuális művészetekről beszélünk, ami sokkal tágabb fogalom.
Édua a fotó- és filmművészet területén tevékenykedik, alkot, évekig élt, dolgozott Portugáliában, jelenleg az alkotás mellett a védikus asztrológia, a fény tudománya, a sötétség elleni harc foglalkoztatja, Indiában szeretne letelepedni és a fenti tudományágból doktorálni.
A választott kiindulópont, a helyszín ebben az esetben is nagyon fontos, a brutalizmus, mint kifejezésmód, nem véletlenszerűen került az alkotó érdeklődésének a fókuszába, hiszen ennek segítségével nagyon fontos kortárs ellentétekre, ütközésekre tudja felhívni az érdeklődők figyelmét. Jó lehetőséget nyújt erre a N. Porumbescu által tervezett új központ, elsősorban a Közigazgatási Palota és a Kultúrház épülete, amelyek a befejezetlen, agresszív, nyers beton épületek szatmári iskolapéldái.
A szerző minden valószínűség szerint nagyon sok mindent ismer a fényképezés, filmezés technikájáról, ismeri a képfeldolgozó programok által kínált számtalan lehetőséget, de a fentiek mellett még birtokol egy nagyon fontos képességet: van véleménye a körülöttünk zajló eseményekről, folyamatos változásokról, a saját maga által létrehozott kelepcében vergődő, a természettől elidegenedő emberről. Mindezt alkotásai tanulsága szerint képekkel, képsorokkal a tudomásunkra akarja, tudja hozni, amihez egy újabb fontos képességre, kialakult ízlésvilágára van szükség.
Mintha a szecesszió jó évszázada letűnt világát újítaná fel 21. századi formában, technikákkal, módszerekkel. A szecesszió kivonulást jelent: a növényi ornamentika, a természeti formák felidézésével kiválást egy iparosodó, elgépiesedő, elszürkülő világból. Kiszner Édua tulajdonképpen kortárs módszerekkel, látásmóddal ugyanerre figyelmeztet, érdeklődése előterében mindig a hajlékony, szép, harmonikus felépítésű, a tudást, a csodákat önmagában hordozó ember, a természet elidegeníthetetlen része áll: kiválva, belebonyolódva, beleolvadva, olykor kibékíthetetlen ellentmondást sugallva természetes vagy mesterséges környezetével.
Fiatal kora ellenére már volt alkalma alaposan szétnézni a nagyvilágban, ismerkedett a nagy alkotói kísérletekkel, megvalósításokkal és ezek kapcsán az emberi teljesítő képesség vélt vagy valós határaival.
Visszatérve vizuális közlésmódjára, érdeklődési körére, úgy gondolom megállapítható: itt minden összeér, a különféle műfajok, kifejezésmódok kiegészítik, egységes egésszé formálják az üzenetet, a spontánnak tűnő jelek ellenére semmi sem véletlenszerű. Mindez egyértelműen arra utal, hogy a szerző pontosan érzi, tudja: a magányos, jól körvonalazott, körülhatárolt kifejezésmódok kora lejárt. Zene, tánc, fény-árnyék játék, foltelosztás, kompozíció, hitvilág, filozófia, mondavilág, irodalom és ezernyi más apró rezdülés kap szerepet ebben a sokszínűsége ellenére egységes közlésmódban, emlékeztetve a nézőt azokra a régmúlt időkre, amikor még nem volt különválasztva a mágia, a hitvilág, a tudomány, a művészet, hanem valamennyi ugyanazt a célt szolgálta, mint napjainkban: a túlélési stratégiánk szerves része volt.
Miközben a Közigazgatási Palota beton labirintusát, lépcsőit, erkélyeit, zegzugait járjuk, egy nagyon szép növényi ornamentikájú, Dürerre jellemző alaposságra, szecessziós szépségekre emlékeztető tetoválást fedezek fel a művésznő alkarján, ami megítélésem szerint tökéletesen beleillik a róla alkotott képbe
Kiszner Édua, egykori tanítványom élhet Dél-Amerikában, Indiában, Portugáliában vagy bárhol, szatmári képzőművész volt és marad, hiszen az alapokat senki se kerülheti meg és akarva, akaratlanul ebből a kiindulópontból, nézőpontból ítéli meg most és a jövőben ellentmondásokkal, nekibuzdulásoktól és megtorpanásoktól terhes világunk mindennapjait, és mi hálásak vagyunk azért, hogy megosztja velünk, szatmáriakkal ezeket a felfedezéseket, összefüggéseket.
