1921-ben Popp Aurél – Kudelász Károly, agyagipari szakmunkás közreműködésével, testvére anyagi támogatásával – megalapította a DAC kerámiagyárat, itt dolgozott tervezőként, alkalmazottként egy ideig Sarkadi Sándor is. Egyes források szerint a gyár (inkább manufaktúra) 1923-1927 között működött, de Aurel Popp önéletrajzi írása megcáfolja ezt: „Ismét rosszul ment minden, 1921 őszén voltunk. Annyira nem kerestem, hogy fazekasságra adtam magam.” Ugyancsak az 1923-as időpontra cáfol rá a Vasárnapi Újság korabeli cikke (1924, szeptember 7.) amely a már három éve működő kezdeményezésről tudósít.
A kezdeményezés több szatmári induló művész életében hozott igen jelentős változást, fordulatot, még Ferenczi Károly fia, Ferenczi Béni a kiváló szobrász is fontolgatta egy ideig, hogy ide szerződik. A kerámiagyár hatására nemcsak Mohy Sándor, Sarkadi Sándor, Kudelász Károly készített szobrokat, kerámiákat, hanem Popp Aurél is. Sőt, Popp Aurél már korábban, Sarkadi pedig kicsivel később nagyméretű szoborkompozíciók tervezésére, kivitelezésére is vállalkozott.
Legjobb, ha ebben az ügyben magához a kezdeményezőhöz, Popp Aurélhez fordulunk. A műhely (gyár) létesítéséről ez olvasható önéletrajzi kötetében: „Egy csúnya esős délutánon különös ember csengetett be hozzám. Különös ember, különös ruhában, nagy fekete csokornyakkendővel. Művésznek tetszett… De látszott rajta, hogy nem volt elég ideje, hogy a háború ruhaveszteségeit pótolja. Kudelász Károlynak mondta magát. Hogy ő Krasznojarszkban együtt volt Tatz Kálmánnal, aki nékem tanítványom volt, s aki rólam sokat beszélt odakünn az orosz fogságban. (…) Kudelász Károly agyagipari szakiskolát végzett, s sok csínját-bínját ismerte a szakmának. Nem volna nékem is kedvem megtanulni, hogy lehetne valami ilyesfélét megpróbálni? (…) Nem sokat gondolkoztam, azonnal kész voltam a válasszal. Agyagom van, s van helyem is. Egyelőre ott künn a közös előszobában telepedtünk meg.”
És itt nem árt megállni egy pillanatra, az előszoba ugyanis a művésztárssal, baráttal, Litteczky Endrével volt közös, aki egész másképpen élte meg a leírtakat. Mindezt a második felesége kéziratos önéletrajzi írásaiból tudunk, amelyből a Képzőművészeti élet Szatmáron című munkámban a következőket idéztem: „A Kossuth–kerti műtermeket a város építtette, és műpártolás címén két művésznek adta ki. Az egyik Litteczky Endre volt, a másik Popp Aurél. A műterem majdnem tíz méter hosszú és szinte ugyanolyan széles volt, magas, világos helyiség. Házbérként mindegyik művész egy képet adott évente a városnak. (…) Az ablakkal szemben a „DAC” porcelángyár kéményei meredeztek. Litteczkyt és Popp Aurélt fiatalkoruk óta szoros barátság fűzte össze, olyan mély, hogy amikor az első világháborúban a harctérre indultak, kicserélték a végrendeleteiket. Most a porcelángyár mégis közéjük állott. A gyárnak ugyanis szüksége volt Litteczky műtermére.”
Azonban térjünk vissza Popp Aurél visszaemlékezéseihez. „De mit tesz a kíváncsiskodás? Magam is hozzákezdtem a korongoláshoz. Amikor Kudelász nem korongolt, korongoltam én. (…) Tréfából mondottam, hogy átépítem magam fazekasnak. A művészet úgy sem megy. Először nevettünk az eseten. De amint többet és többet beszélgettünk erről, mind jobban és jobban kialakult a terv, hogy nem is volna bolondság végrehajtani. Itt van ez az épület, illetve ennek a földszintje. Ott minden elférne. Nosza elindul P.D. hírt verni. Ha mások vagongyárat alapítanak, majd mi agyagipari gyárat létesítünk! De milyet! Másnap már magával hozta két barátját, akik szintén elbámultak új kísérletemen. A dolog kezdett komollyá válni. Kudelász szédítette az embereket a nagy rentabilitással! S az én embereim, vélem együtt — el is szédültünk, s mindent elhittünk, amit Kudelász mondott. Mit tudtuk mi még, hogy hova fogunk kilyukadni? Végül is abban állapodtunk meg, hogy részvénytársaságot alapítunk. Ők utánanéznek az épület földszintjének, kiürítésének és berendezkedünk. Kemencét építünk, azaz épít majd Kudelász. Menni fog minden. És mi is gyárosok leszünk!”
1924. szeptember 7-én a Vasárnapi Újság kétoldalas cikket közölt Papp Aurél kezdeményezéséről, amelynek keretében több kézi festésű váza fényképét is reprodukálták. Innen tudhatjuk meg, hogy többek között Nietzsche halotti maszkját is sokszorosították a műhelyben. A szerző utal a porcelánkészítés technikai nehézségeire, arra a rögös útra, amelyet a műhely művészeinek, dolgozóinak meg kell még tenniük ahhoz, hogy készítményeik versenyképessé váljanak. A fentiek ellenére a cikk hangvétele optimista, bíztató, a szerző hisz a gyár jövőjében.
1927-ben anyagi okok miatt bezárták a kerámiagyárat. Valójában belebuktak a nagy lendülettel és hatalmas várakozásokkal induló próbálkozásba.
A portrék a Muhi Sándor Szatmári arcképek sorozatából valók.
