Jakobey Károly a XIX. század második felében Than Mórral, Mezey Józseffel, Orlai Petrich Somával, Telepy Károllyal, Lotz Károllyal, a kor legkiválóbb alkotóival állított ki. Valamennyiüknek vannak munkái a Magyar Nemzeti Galériában, és vannak alkotásaik a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében is.
Igen népszerű művész lehetett, hiszen nemcsak Máramarosszigeten vagy Mezőpetriben, hanem Aranyosmeggyesen (Szent József), Szaniszlón (Szűz Mária a kis Jézussal), Szinérváralján (valamennyi oltárkép és a mennyezetképek), Szatmárnémetiben (Immaculata), Nagykárolyban (Szentháromság), Misztótfaluban (Szent Lőrinc) is vannak munkái és nagy valószínűséggel Aknasugatagon az oltárkép (Szent Péter és Szent Pál) is az ő alkotása.
Az egyik legnagyobb, legátfogóbb, legegységesebb munkáját Szinérváralja számára készítette el, a templomban az oltárképeken kívül az ő alkotásai a mennyezet festményei is. Az utóbbiak nem falfestmények, hanem táblaképek. Jakobey Károly az itt látható jeleneteket hatalmas, lécekkel megerősített vakrámákra feszített vásznakra festette, amelyeket utólag a mennyezetre rögzítettek. A karzatról jól látszik, hogy ezek a vásznak idővel kicsit engedtek, de a korukhoz képest még meglehetősen jó állapotban vannak.
A művész pontos elképzelésekkel, válogatott munkacsoporttal érkezett Szinérváraljára is. Nem sokat törhette a fejét eredeti elképzeléseken, kompozíciókon, hiszen „rendelkezésére állt” az érett itáliai reneszánsznak nemcsak a teljes eszköztára, hanem tematikája is.
Mit tett Jakobey? Egy keveset átvett Raffaellótól (Jézus színeváltozása), Michelangelótól (A négy evangélista), a mennyezetről itt is visszaköszön Tiziano Mária mennybevétele című alkotásának a saját értelmezésű változata.
Szerintem az Jakobey alkotásainak a titka, hogy a több forrás ellenére is sikerült megőriznie az egységet. Nem csal, nem hazudik, nem csúsztat, az átvett elemek azonnal, direkt módon felismerhetők. Egy pillanatig sem hiszi, hogy munkáival Szinérváraljára varázsolta a Szent Péter Bazilikát vagy a Sixtus kápolnát, ennél sokkal jobban tiszteli, becsüli a nagy elődöket.
Miért teszi, amit tesz? Mert 1870-et írunk, nincs annyi színes album, reprodukció mint ma, nincs tévé, világháló, az emberek nem utaznak annyit, az eredeti műveket nagyon kevesen ismerik, a hívők jelentős hányada analfabéta. Valami jót, nemeset szeretne nekik nyújtani és ezért a legjobbak alkotásaihoz nyúl, ezek hangulatát, üzenetét próbálja adaptálni a helyi körülményekhez úgy, hogy közben betartja a szakmai etikát, alapszabályokat. Nem írja alá a munkáit, hiszen azok csak részben az övéi, és mindent megtesz az egységes összhatás érdekében, ellentétben mondjuk Tiburcia nővérrel, aki ahány helyről másol, annyiféle munkát készít.
Ez hát Jakobey rendkívüli termékenységének a titka, és még valami, az ti, hogy ebben a korban Magyarországon rendkívül kevés a képzett szakember, ezek jó része Bécsben, Münchenben, Párizsban tanult. Magyarországon hivatalos, államilag támogatott művészképzésről csak a XIX. század hetvenes éveitől beszélhetünk, ennek jótékony hatása azonban csak évekkel, évtizedekkel később, a XIX. század vége felé, a századfordulón érezteti jótékony hatását.
Csoda, hogy ilyen körülmények között Jakobey ennyire keresett, foglalkoztatott művész és több tucat (száznál is több) arcképéről, zsánerképéről valamint közel 200 oltárképéről van tudomásunk?
