Térségünkben szinte mindenki hallott már a nagybányai szabadiskola, művésztelep egyik megalapítójáról, Hollósy Simonról (Máramarossziget, 1857. – Técső, 1918.), a művei közül már lényegesen kevesebben tudnának néhányat felsorolni.
A tájékozottabbaknak eszébe juthat a a Tengerihántás (1885) című alkotása. Az utóbbi művével vált igazán sikeressé a Budapesti Mintarajziskolában és a müncheni festőakadémián képzett alkotó. Mi volt a siker titka Münchenben és Budapesten? Az, hogy a naturalista, realista látásmódon nevelkedett művész mert újítani, a hagyományostól eltérő kifejezésmódot meghonosítani olyan elismert, példamutató képzőművészeti központokban, ahol mély gyökerei voltak a konzervativizmusnak.
Ebben a festményben a mintaszerű ábrázolás, a kifinomult színhasználat, az anyagszerűség mesteri visszaadása, a magyaros jelleg mellett az egész kompozíció életszerűsége, játékos dinamikája volt újszerű. A két, tengerihántás közben egymással incselkedő fiatal Renoir táncoló, mulató, önfeledt párjait juttatja az eszünkbe, innen már karnyújtásnyira van az egész európai képzőművészetet megújító francia impresszionista forradalom.
Azon egyáltalán nem lehet csodálkozni, hogy a müncheni akadémizmussal telitődött fiatalok tódultak az újító Hollósy iskolájába, nem volt ez másként Nagybányán, Técsőn se. Hollósy (eredeti nevén Korbuly) tanár úr ugyanis kiváló pedagógus volt, aki elsősorban példamutatással tanított. Ennél hitelesebb, megggyőzőbb munkamódszert azóta se ismerünk.
1896-ban Ferenczy Károllyal, Réti Istvánnal, Thorma Jánossal, Iványi-Grünwald Bélával megalapította a nagybányai művésztelepet. Ebben az időszakban készült a Rónaszéki Madonna is, ahol a mester tanítványaival tájképezett, és a helyi plébános vendégei voltak. Cserébe a pap arra kéri Hollósyt, hogy újítson fel egy, a templomban lévő régi festményt. A restauráláshoz Hollósy nem nagyon értett, helyette készített egy Madonnát, amelynek a repróját itt is láthatja az érdeklődő, és amely azóta is a rónaszéki templom és az egyházmegye kiemelt dísze.
A továbbiakban a nyarakat Nagybányán töltötte müncheni iskolájával egészen 1902-ig, ekkor személyes ellentétek miatt, elhagyta a telepet, de nem a legfontosabb tevékenységét, a tanítást, Fonyódon, Vajdahunyadon, Técsőn folytatta a munkát töretlen lendülettel haláláig.
Van egy sokat emlegetett mondás, miszerint: „Aki tudja csinálja, aki nem tudja, tanítja”. Ez természetesen azért marhaság, mert aki csinálni nem tudja, annak ezen a területen nincs mit másoknak tanítania. Hollósy sem azért tanított töretlen lelkesedéssel mert nem tudott festeni, hanem elsősorban azért, mert tudta, hogy az ismeretei, látásmódja, technikai tudása átadásával megszázszorozza, tovább örökíti annak a hatását, értékeit.
Ezen kívül tudott még egy nagyon fontos dolgot; tudta, hogy a művészet kisajátíthatatlan, ezért nem csak jót teszünk az ismereteink átadásával, hanem ez valahol erkölcsi kötelességünk is. Ez a tevékenysége emésztette fel Hollósy ereje javát, Olyan tanítványai voltak, mint Csontváry, Rudnay, Ziffer, hogy csak a legismertebbek közül említsek néhányat.
