A művészettörténetben gyakoriak a rendhagyó alkotások, életművek, ilyenek El Greco, Giuseppe Arcimboldo festményei, F. Goya látomásos művei, sorozatai, és még hosszan sorolhatnám a közismert példákat. Itt akár Dürer néhány metszetéről, vagy Pieter Brugel kompozícióiról is beszélhetnénk, az utóbbi különben Bosch egyik követője volt.
Ezzel a képalkotó móddal, attitűddel gyakran találkozhatunk a németalföldi festészetben, grafikában, ezért is gondolom, hogy nem elszigetelt, rendhagyó jelenségről van szó, hanem egy világlátás, életérzés felszabadult, gyakran humorossá torzított megjelenítéséről.
Mondják, hogy Hieronymus Bosch (1450 k.-1516) a szürrealizmus, a szabad képzettársítások, álmok és látomások megjelenítésének egyik előfutára. Azt minden alkotó tudja, hogy egy művész sohasem a valóságot ábrázolja, hanem minden esetben képpé alakítja a látványt. Ugyanis ha a kép azonos a látvánnyal, azt nem művészetnek, hanem természet másolásnak nevezik. A képpé alakítás fantáziát, játékosságot feltételez. Emiatt gyakran előfordul, hogy a művész a kiindulóponttól, témától eltávolodva sajátos, olykor első látásra furcsa, szokatlan, de az adott környezetben már-már logikusnak, természetesnek tűnő képzettársitásokkal rukkol elő, ennek a jelenségnek, folyamatnak a túlburjánzásáról tudósít Bosch legtöbb műve.
Nem állítanám azt róla, hogy szürrealista, vagy a szürrealizmus előfutára, hiszen csak olyan értelemben az, amennyiben valamennyi alkotó ember kisebb-nagyobb mértékben annak mondható. Ez a látásmód évszázadok óta minden művész számára közös erény, lehetőség, adottság, amit a 20. század alkotói, élén Dalival emeltek művészeti irányzati rangra.
Nézem Bosch A faember (részlet) című rajzát, a valószerűtlen, játékos képzettársításokat, amelyek a hatalmas, barátságos szörnyszerű lényt befogadóvá, lakhatóvá, a mindennapi élethez szükséges feltételeket – horgászat, társasági élet, vízen járás, menedék, kapaszkodó – biztosító közeggé varázsolja az alkotó, akinek a kép tanulsága szerint arra is van rálátása, hogy ez a biztonság mennyire viszonylagos, törékeny. A rajz ugyanis a játékosságon, fantázián túl olyan félelmekról, létbizonytalanságról is tudósít, amelynek nemcsak a biztonságot, menedéket kereső emberek, de a hatalmas, csónakcipőjű, „lakható lény” is ki van téve.
A tűhegyes karókkal övezett kalap karimán álló váza szilárd, védett talajnak, lakható közegnek tűnik, olyannak, amelynek falához létrát lehet támasztani és amelynek tetjéről nemcsak messzire látni, hanem horgászni is lehet.
Olyan „biztonságos, élhető, lakható” közeg ez, mint évezredek óta valamennyiünk élettere.
