A sánta festő nehezen mozgott, nem barangolhatta be a város környékén ideális alkotói témákat kínáló helyszíneket, de nagy szerencséjére olyan helyen lakott, amely kimeríthetetlen ihletforrásként szolgált számára egy hosszú életen át. A festő szerény, ma már omladozó háza ugyanis a Zazar partján áll, a híd közelében, amelyen áthaladva a református templomhoz, majd rövid séta után a város régi főteréhez jutunk.
Filcz Leopold sajátos színvilágú, kisméretű alkotását 2025-ben állította ki a nagybányai Teleki Magyar Házban, pár lépésre a művész egykori otthonától. Az olajfestmény rövid szemlélődés után erőteljes érzelmeket vált ki még a kezdetben közömbös szemlélőben is, hiszen a képen az épület olyan vibráló, súlyos és hangsúlyos motívummá nő a már-már pehelykönnyűnek tűnő környezetben, amelyben egy átsuhanó felhő, erőteljes szél a piros tetőjű házon kívül bármit betakarhat, tova röpíthet.
A szerény, alacsony, háromablakos ház előtt állványok, megkezdett alkotások sorakoznak és egy ember a vakító fényben, amely kiemeli a ház homlokzatának és környezetének árnyalati gazdagságát is. Érezzük, tudjuk, hogy itt, ebben a hétköznapinak tűnő kisvárosi közegben olyan csodák történtek, amelyek képesek áthangolni tájat, méretet, tömeget, színt, bármit, amit hétköznapi látásunk természetesnek vél. A szomszédjában terpeszkedő új építésű, jellegtelen emeletes háznak mint képalkotó motívumnak egyetlen szerepe, hogy helyet biztosítson a festő háza színgazdag árnyékának, az ég vörös foltjai a háztető színének súlyos foltjával rímelnek, a homlokzat és az előtér fény-árnyék játéka posztimpresszionista hangulatával a nagybányai művésztelep „neós” alkotóinak kifejezésmódját idézi.
A málladozó vakolatú, omladozó ház Filc Leopold művészi eszköztárának köszönhetően él, szenved, emlékeztet, idéz, figyelmeztet.
Él, mert élteti a nimbusz, a nagybányai festőiskola, művésztelep nimbusza. Szenved, mert a festő egyetlen alkotásának árából felújítható lenne, de nem törődnek vele.
Emlékeztet a város büszkeségeire, azokra a kiváló művészekre, akik itt éltek, alkottak. Felidézi azokat az évtizedeket, amelyekben a kis bányászvároska a térség egyik legjelentősebb képzőművészeti központjává nőtte ki magát.
Figyelmeztet bennünket arra, hogy a kulturális örökség nemcsak előnyökkel, hanem annak megőrzése, továbbadása felelősséggel is jár.
A „sánta festő” ugyanis nem más, mint Ziffer Sándor (Eger, 1880 – Nagybánya, 1962), a szabadiskola, művésztelep egyik legkiválóbb tagja, tanára, képviselője, bátor, újító művészegyéniség, akinek erőteljes, karakteres, direkt hatású alkotásai a mai napig iskolapéldái az itt zajló művészi megújulási, megújítási törekvéseknek.
