Tibor Ernő (1885-1945) nem tartozik a nagybányai szabadiskola, művésztelep legismertebb alkotói közé, Nagyváradon – amelyhez ezer szállal kötődött – azonban sokan a mai napig ismerik, tisztelik művészetét, galériát neveztek el róla. Sokoldalúan képzett alkotó volt, a budapesti egyetemi tanulmányok befejezése után évekig tanult Párizsban, kiállított Stockholmban, Koppenhágában, több németországi településen és természetesen Nagyváradon is, ahol festőiskolát alapított és tagja volt a Holnap Társaságnak. Internálták, Dachauban, a koncentrációs táborban halt meg 1945-ben.
Tibor Ernő jó száz éve pontosan tudta, hogy csak hittel, elkötelezettséggel, korszerűen, szinkronban a legújabb európai irányzatokkal lehet, érdemes festeni. Szerénynek, egyszerűnek tűnik a Nagybányai táj című olajképe, mégis sokat elárul látásmódjáról, egyéni stílusáról, komponáló képességéről, színvilágáról. Az ő alkotásán ugyanis nem festékfoltok, hanem a kiérlelt színek harmóniája hat a nézőre.
A festményt a tömören szépséges, folyamatosan megújuló életerőt sugárzó természeti táj uralja zöldeskék hegyeivel, az előtér súlyos, egymáshoz simuló lombkoronákkal. A kép alsó harmada benépesült, a lombok közzé bújtatott kis falu szélén ökörszekér halad a száraz földúton, előtte kötényes falusi férfi mutatja az utat. A jobb szélen három parasztasszony beszélget a napsütötte házfalak, kerítések előtt, mindez széles ecsetvonásokkal, erőteljes tónusellentétekkel olyan egységgé áll össze, amely akár ember és természet együttélésének apoteózisa is lehetne. A műnek ugyanis nemcsak harmonikus színvilága, frissessége, hangulata, hanem íze, zamata, illata van.
Szakmai ártalom, hogy a fentiek mellett külön figyelek az ábrázolt személyek arányaira, a mozdulatok megjelenítésére, a foltelosztásra, a fény-árnyék játékra, és azt tapasztalom, hogy a könnyednek tűnő gyors és spontán ábrázolásmód ellenére minden meggyőzően, sőt, magától értetődő természetességgel a helyén van.
Alkotása tanulsága szerint már a kiindulópontban pontosan érezte, tudta, hogy mit szeretne a lehető legdirektebb módon közvetíteni, és birtokolta azt a posztimpresszionista művészek által kialakított színhasználatot, kifejező erőt, amely a fentieket lehetővé teszi. Szerintem másodlagos az, hogy az alkotó az eléje táruló, egyéniségéhez közel álló látványt formálja műalkotássá, vagy a látványtól függetlenül, azt csak kiindulópontként kezelve hozza létre művét. A lényeg a végeredmény, az öntörvényű alkotás, az egyedi, megismételhetetlen csoda, amely csak nagyon sok tényező: tudás, tehetség, megszállottság, korszerűség, egyéni látásmód függvényében válhat azzá.
Tibor Ernő ugyanis nemcsak felkészült, tehetséges, hanem olyan alkotó, aki ismerte, érezte, átélte a kor hangulatát. A korabeli alkotókhoz hasonlóan, ezért utánozhatatlan 50-70-100 éves késéssel. A módszer ugyanis megtanulható, a hangulat, az érzésvilág nem.