Csodagyerekként indult, tizenöt évesen rendezte első kiállítását Szatmárnémetiben, ezután Budapesten Molnár C. Pál tanítványa lett. 1938–ban a város polgárságának anyagi támogatásával Párizsba utazott néhány hónapos tanulmányútra. A világháború idején megjárta a hitlerista lágerek poklát, megrendítő élményeiről szól az 1946–ban, Szatmárnémetiben megjelent albuma: Fény és árnyék.
A folyamatos munka és a tanulás művészi eszköztárának fokozatos gazdagodásához vezetett. A legtöbb sikert, elismerést a nagybányai évek alatt, az ötvenes, hatvanas években érte el. Volt színházigazgató, képzőművészeti vezető, a Romániai Képzőművészek Szövetségének alelnöke, a Művészet Érdemes Mestere, Állami-díjas alkotó.
1968 a megyék létrehozásának éve Romániában, ennek kapcsán költözött vissza Szatmárnémetibe azzal a feladattal, hogy szervezze meg, virágoztassa fel a város, a megye képzőművészeti életét. Ebben az időben itt élt, tevékenykedett Tóth Gyula, Litteczkyné Krausz Ilona, Olajos Béla, Szopos Kálmán, Csapó Sándor, Muhi István, Szatmári Ágnes, a fiatalabbak közül Ion Popdan, Ion Sasu, Paulovics László, Aurel Cordea, Hiripi Zsuzsa, ekkortájt kerül Szatmárra Szilágyi Béla, kicsit később Fodor Kálmán, Cociuba Lucian. Tanulmányai elvégzése után Domokos Lehel és Muhi Sándor is hazatér. Vagyis Szatmáron már ekkor tevékenykedtek jó és kiváló művészek, az eltelt évtizedek során a számuk megsokszorozódott.
Sokan a szatmári képzőművészet aranykoraként is emlegetik ezt a néhány éves időszakot, amelynek vitathatatlanul nagyon sok erénye volt. Ezek egyike, hogy a minőség igényével zajlottak akkoriban a válogatások, és sokan azok közül, akik manapság képzőművészeknek nevezik, neveztetik magukat, még arról se álmodozhattak, hogy valaha részt vehetnek egy átlagos megyei tárlaton.
A felhígulás az úgynevezett kulturális forradalommal kezdődött a hetvenes évek elején. Gyárak, üzemek, traktorok, élmunkások, dicsőséges történelmi korszakokat idéző hősök, épülő negyedek kezdik benépesíteni a kiállítótermek falait, a hatalomnak tetsző témaválasztás egyre inkább felülírja a művészi megjelenítés minőségét. A tárlatokon olykor megtűrnek egy-egy politikailag közömbös, jobb minőségű munkát is. Erdős I. Pál 1987-ben, két évvel az 1989-es változások előtt távozott az élők sorából.
Fontos a közéleti tevékenysége, de a legfontosabb az, hogy alkotóként milyen mértékben járult hozzá a város, a megye egyre erősödő, terebélyesedő képzőművészeti életéhez.
Grafikusművész volt, aki elsősorban vonalas tus- és ceruzarajzokat készített, képeinek felületét gyakran különféle egyedi kézi levonatokkal, nyomatokkal, foltokkal gazdagította.
Sokan és sokszor leírták, hogy alkotásainak fő erőssége a könnyed, játékos, lírai hangvétel. Vitathatatlan tény, hogy egyéniség. Rajzai tanulsága szerint sajátos formanyelvvel, könnyen felismerhető, azonosítható kifejezésmóddal rendelkezett.
Már tevékenységének első szakaszában nyilvánvalóvá vált az is, hogy egyik fő erőssége a portré. Művészi látásmódjának kialakulási időszakában, a két világháború között a polgári kultúra hagyományain nevelkedik, ezek a szellemi értékek kisebb-nagyobb kihagyásokkal végig kísérik alkotói tevékenységét.
A kommunizmus évtizedeiben beutazta a fél világot, és útjai során tovább gyarapította, gazdagította a fenti ismereteket. Közben folyamatosan próbált alkalmazkodni a rendszer, a kor elvárásaihoz; avasi, dák-, bányász-sorozatokat készít, és néhány portréja is a megfelelési kényszerről, erőfeszítésekről tanúskodik. A korra jellemző módon ezekkel a munkákkal aratta a nagyobb szakmai, anyagi sikereket, elismeréseket, pedig megítélésem szerint azok a kultúrtörténeti, kortárs érzéseket, gondolatokat közvetítő művei a legértékesebbek, amelyek közül néhánynak a reprodukcióját ebben a kiadványban is láthatja az érdeklődő.
Mitológiai, kultúrtörténeti utalások, utazási és hétköznapi élmények, emberi viszonyok, kapcsolatok átélt, kifejező értelmezései villannak fel lendületes, levegős rajzain, olyan üzenetek képi tolmácsolásai, amelyek messze túlmutatnak a pillanatnyi érdekeken, ideológiákon, elvárásokon. Ezek az értékek felismerhetők, azonosíthatók, vitathatatlanok.
Meggyőződésem, hogy csak az elődök, a kortársak és utódok képzőművészeti tevékenységével összevetve értékelhetjük elfogulatlanul, hírlapírói közhelyektől mentesen Erdős Imre Pál tevékenységét, életművét. Ehhez idő, és a tárgyilagos rálátáshoz távolság kell, emiatt gondolom – bár égetően szükséges lenne – de ennek még nem jött el az ideje. Nélküle – mint annyi más esetben – az életmű könnyen feledésbe merülhet, és ez nagy hiba lenne. Egészen pontosan arról van szó, hogy a kritikátlan, obligát, általános és megkérdőjelezhetetlen, közhelyes rajongás a valódi értékek kiemelésének, felmutatásának legnagyobb ellensége.
Egyetlen művész életműve se tartalmaz azonos értékű, mélységű, üzenetű alkotásokat, ez alól Erdős I. Pál sem kivétel. Ameddig nem történik meg életművének értő, szakmai alapokon való felértékelése, amíg a kiemelkedő értékeket az átlagossal keverjük, összemossuk, az életmű tovább élését veszélyeztetjük, és ez egyetlen, a művészetet valóban szerető embernek se lehet célja.
