A jelenleg Nagyváradon élő, tevékenykedő, de marosvásárhelyi születésű Deák Árpádnak több tucat köztéri munkája van Erdély-szerte, ő a legismertebb, legtevékenyebb alkotó ezen a területen a térségben. Szatmárnémeti számára két Petőfi-szobrot, II. Rákóczi Ferenc mellszobrát, gróf Széchenyi Ferenc egész alakos emlékművét készítette el.
Pengő Zoltán cikkének címe: Deák Árpád: a szobrász, akinek egyetlen szobra sincs, nyilvánvalóan megdöbbenti az olvasót, amíg rá nem jön, hogy ez a művésztől eredő vallomás kényelmetlen, egy alkotó ember számára nehezen feldolgozható kényszerhelyzetre, igazságra utal.
Több szobrásztól hallottam, hogy a nagyközönség számára készített munkáknál szinte kötelezőek azok a kompromisszumok, amelyek a kész munkát a megrendelők számára elfogadhatóvá, a lakosság, polgárok számára népszerűvé, szerethetővé teszik. Kevesen mondhatják el Lakatos Pál, szatmári származású, Kecseméten élő szobrászon kívül magukról, hogy olyan hivatalos megrendeléshez is jutottak, amelyben semmilyen elváráshoz nem kellett igazodni, amelynél a témaválasztást, kivitelezést teljes mértékben a művészre bízták.
Ilyen értelemben, megközelítésben a köztéri alkotások döntő többsége nem autonóm mű, hanem a „figuratív közérthetőség rabságában” sínylődő munka, inkább szolgálat, egy megrendelés elvárásainak teljesítése, mint alkotói feladat. Persze ilyeneket se könnyű létrehozni; szakmai tudás, előtanulmányok sora, az ábrázolt személy jellemének, tevékenységének, a hasonló témájú műalkotásoknak az alapos ismerete, empátia és még rengeteg minden szükséges hozzá.
A szatmári egész alakos Petőfi-szobor a Szent István/ P-ța Eroii Revoluției téren, az elődjéhez, Deák Árpád mellszobrához hasonlóan romantikus hangvételű, idealizált ábrázolásmódú köztéri munka. A lendületes, elszánt, egyik kezét a kardja markolatán tartó tettrekész forradalmárt, a fizikailag is mutatós fiatalembert ábrázolja, pont olyannak látja és láttatja, ahogyan őt a 19. század második felében, az egyre erősödő Petőfi-kultusz hangulatában a lakosság zöme elképzelte, amilyennek Barabás Miklós, Orlai Petrich Soma vagy Mezei József ábrázolta. Igazi redíthetetlen, feltartóztathatatlan népi hős, pont olyan, mint amilyennek másfél századdal később, a többség a mai napig látni szeretné.
Miközben Deák Árpád messzemenően átérezte és magas szakmai szinten eleget tett a megrendelők és a lakosság elvárásainak, két nagyon fontos dologgal maradt adósunk, ami miatt ő maga se nevezi szobornak ezeket a munkákat. Az egyik nagyon fontos elem a korszerűség. Aki kicsit is ismeri a 20-21. század szobrászatát, pontosan tudja, hogy mire gondolok.
A másik az öntörvényű, autonóm, semmi máshoz nem hasonlítható megjelenítés, egy téma, feladat addig nem létező, egyedi feldolgozása. A korszerűség és az autonóm ábrázolás kihagyhatatlan, ezek megkerülhetetlen elvárások, határvonalak amelyek nélkül nem beszélhetünk alkotó munkáról.
Indokolt kérdés, hogy akkor minek nevezhetjük a köztéri munkák döntő többségét? Talán a legmegfelelőbb kifejezés az alkalmazott grafika példájára az alkalmazott szobor lenne. Vagy ki tudja? Halkan megjegyezném, hogy fogalmam sincs, milyen kellene legyen egy 21. századi Petőfi-szobor, amely nemcsak kifogástalan szakmailag, hanem ugyakkor korszerű, öntörvényű, egyedi alkotás. Ha tudnám, köztéri szobrokat készítenék.
