Budaházi Tibor (sz. 1954, Kőszegremete, Szatmár megye) gazdag képzőművészeti pályát mondhat magáénak, a Munkácsy-díjon kívül még számos alkotói elismerésben részesült, munkáit köz- és magángyűjtemények őrzik. 1976-tól több tucat egyéni tárlatot rendezett és számtalan csoportos kiállításon szerepelt munkáival Magyarországon, Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Szlovéniában, Csehországban, Horvátországban, Ausztriában, Romániában. A Szatmárnémeti Művészeti Múzeumban 2014-ben rendezett egyéni kiállítást.
Természetesen fontos a gazdag tevékenység; a kiállítások, díjak, elismerések, tagságok, de a szakma minden esetben annak alapján ítéli meg egy alkotóművész pályáját, hogy az mennyire egyedi, milyen sajátos eszközökkel, technikákkal tud korszerű érzéseket, gondolatokat közvetíteni, milyen senki mással össze nem téveszthető módon válaszol folyamatosan változó korunk kérdéseire, kihívásaira.
Tanulságos azt is nyomon követni, ahogyan az alkotó az ábrázolástól – Peleskei gazdák, Szatmári műterem, 1975 – eljut festményeiben, grafikai munkáiban, térformáiban az Ablak vagy Római töredék sorozat átlényegített, jelképes formavilágához. Hosszú utat tett meg odáig és természetesen ez nemcsak a szatmárnémeti Képzőművészeti Líceumban, a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz szakán eltöltött évekre, vagy a mesterképzés idejére korlátozódik. A tanulmányok mellett a folyamatos műteremi munka kísérletei, erőfeszítései érlelték kifejezésmódját több mint négy évtizeden át olyanná, amilyennek napjainkban ismerjük.
Már az Ablak sorozat képeinél sem az ablak mint közismert elem, hanem elsősorban a zárt forma és nyitott tér viszonya foglalkoztatja. Itt a kiindulópont csak ürügy, amely tovább gondolva, értelmezve sokkal tágabb, összetettebb tartományokba visz, felismerésekhez vezet.
Budaházi művészetében visszatérő motívum a zárt, már-már rideg mértani forma, test és az élettel teli, árnyalt, áttetsző festői tér viszonya, ennek jellegzetes példái a Tér, rajz 1, 2. munkák.
Mint sokakat, őt is megihlették a szatmárcsekei református temető csónakos fejfái, amelyek jellegzetes, ismétlődő formái több alkotásában is visszaköszönnek: Szatmárcsekei képek, 2003, Jelek, 2008.
Az elsőnél jellé lényegül az írás imitációkkal gazdagított, kopott, öreg dokumentumra helyezett motívumsor, a másodiknak már a címe is metamorfózisra utal: Jelek, ahol az ismert formák olyan zárt gömbbé rendeződnek, amelynek megbonthatatlan egysége és egyszerűsége egyértelmű üzenet. Olyan egység, amely évszázados hagyományokat, a régmúlt napjainkhoz is kötődő hitét, élők és holtak útjainak összefonódását idézi.
A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy sok kortárs alkotókhoz hasonlóan Budaházi tudja, hogy a képzőművészet napjainkban már nem az ábrázolásról, hanem a formanyelv, az alapelemek, az anyagok sokoldalúan kamatoztatott együttesének direkt, olykor áttételes, kifinomult üzenetéről szól. Mindezt rafinált, gyakran újszerű technikai megoldásokkal, különleges textúrák és faktúrák tolmácsolásával hozza tudomásunkra.
Kik képesek ezeket az üzeneteket befogadni, átérezni? Mindazok, akik nem matematikai rejtvényként, rejtett és nehezen előhalászható filozófiai gondolatok tárházaként tekintenek a műalkotásokra, hanem átadják magukat a látványnak, hagyják, hogy közvetlen módon, áttételek nélkül hasson rájuk a művészi üzenet. Ehhez nincs szükség felsőfokú művészettörténeti, művészetelméleti tanulmányokra, filozófiai ismeretekre, elég a nyitottság, a velünk született egyszerű, természetes érdeklődés minden új téma, szokatlan megoldás, ötlet, kaland iránt. Csak ez a megközelítés avathatja a nézőt „társszerzővé”, csak ilyen módon osztható meg a műélvezővel az alkotó kísérlet, felfedezés semmi máshoz sem hasonlítható öröme, eufóriája.
Nézem a Római töredék, 2018 című alkotást, és erről eszembe jut Raffaello egyik vatikáni freskója: Szent Péter kiszabadítása a börtönből (1513-14), amelyen felismerhetők az előtér rácsai, mögötte Jézus tanítványának, meggörnyedt, bilincses alakja és a fényözönben érkező, szabadító angyal. Budaházi képe már mellőz minden leíró részletet, a művész alkotása a rács és a fény, a rabság és szabadság ellentétének közvetlen ábrázolására épül, és ennek köszönhetően válik minden sallangtól mentes, lecsupaszított, egyértelmű, általános érvényű üzenetté.
A szatmári képzőművészet gazdag, árnyalt, sokrétű, rétegű világ, és ha ide számítjuk az innen elszármazott alkotókat is – hiszen ide tartoznak – ez a többirányú gazdagság, változatosság még hitelesebben, meggyőzőbben érvényesül.
