Brutalista építészet
A brutalista építészet nagyjából arról szól, amit a neve sejtet a szinonima szótár szerint: durva, kegyetlen, kíméletlen, drasztikus, diktatórikus, agresszív, erőszakos, harcias, offenzív, támadó, bántó. A brutalista irányzat neve egyúttal a befejezetlenségre, nyers betonra is utal.
Arra kérdésre, hogy miért nem aratott osztatlan sikert ez az ötvenes években Angliából kiinduló építészeti mozgalom – amelyet többek között Le Corbusier művei is inspiráltak – egyszerű a válasz: az általuk kreált épületek nem voltak emberbarát, emberléptékű megvalósítások. A fenti okok miatt még Angliában is sokat lebontottak belőlük, csak azokat sikerült megmenteni, amelyeket sebtében kulturális örökségnek nyilvánítottak.
A szatmári brutalizmus születése
A divat csak rövid ideig, a hetvenes évekig volt népszerű. Szatmárnémetibe kicsit később jutott el, N. Porumbescu (1919-1999) jóvoltából. Ő bukaresti származású, jászvásári (Iași) építész volt, egyes vélemények szerint az ottani építészeti iskola megalapítója. Természetéből adódóan rajongott a brutalizmusért, mivel ez a rajongása egyezett a kommunista diktatúra grandomán törekvéseivel, sok megrendelést kapott, épületei megtalálhatók Iași-ban, Botosani-ban, Vajdahunyadon, Suceava-ban, Bukarestben, Nagybányán. Nagy érdemének tartják, hogy a népi fafaragások formavilágát alkalmazta épületei betondíszeinél, ami szerintem a „fából vaskarika” jelenséget idézi.
Az egyik legjelentősebb, legátfogóbb munkája a szatmárnémeti új központ, amely tizenhárom éven át, 1974-1987 között épült, és ahol Porumbescu nemcsak a Közigazgatási Palotát, a Kultúrházat, Nagyáruházat, a tömbházakat tervezte, hanem az egész tér elrendezése is neki köszönhető. Ez a sokmilliárdos megvalósítás a régi Gyehenna, a szatmári cigányzenészek negyede helyére, a Szamos-parton épült fel, a halódó kommunista társadalom legdurvább, a hiánygazdálkodás, az áramszünetek, a köznép előre megfontolt szándékú megnyomorításának, a hosszú sorok, a fűtetlen lakások, az ivóvízhiány, a félelem éveiben és a „múltat végképp eltörölni” jegyében.
Takarni a tornyokat, a múltat
Szatmárnémeti alföldi település, amelynek domináns elemei a templomtornyok, ezeket kellett takarnia a téren az újközpont épületeinek – ami jórészt sikerült, a távolból pedig a Közigazgatási Palota látványának kellett dominálnia, amely sokáig az ország legmagasabb épületének számított, vagyis magassága a duplája volt a legmagasabb templomtoronynak a városban.
… Kilencvenhét méteres épület, 12 ezer négyzetméteren dolgoznak benne a megyei tanács, illetve a polgármesteri hivatal alkalmazottjai. Az eredeti tervekben hatvanhat méter magasságban terveztek egy amfiteátrumot, felé pedig a Kommunista Párt Múzeumot, legfelülre harangok kerültek volna, de ezek a tervek nem valósultak meg, az épület felső harmada üres, antennák és galambok tanyája.
Esztétikai meggondolások, teóriák
A tervezők és kivitelezők természetesen érezték, tudták, hogy ezt a monstrumot nehéz lesz elfogadtatni a város lakosságával, ezért a népművészeti utálásokon túl különféle elméletek születtek, amelyek közül az egyik arról szólt, hogy a különböző magasságú, egymáshoz kapcsolt három toronyszakasz, az itt együtt élő három nemzetiséget; a románokat, magyarokat és svábokat jelképezi.
A szatmáriaknak azonban akkor is volt, ma is van humorérzéke, ők egészen más dolgokat, formákat láttak meg ebben a rendhagyó kezdeményezésben. Sok ilyen elnevezés terjedt a városban erről, és a torony hangszórójáról is, amely óránként hirdette a végleges és dicsőséges győzelmet.
Politikai meggondolások, félelmek
A teret alkalmassá tették arra, hogy ide szálljon le az elnöki helikopter – Ceaușescu egyik rajongója volt a brutalista építészetnek – a környező teraszok, felüljáró, erkélyek, lépcsősor úgy lettek kialakítva, hogy elegendő helyet biztosítsanak a „spontánul lelkesedő tömegnek”, más szóval „tapstérnek” készült ez is, mint akkoriban több hasonló létesítmény az országban.
A hatalmas, nyers betonfelületek félelmet keltenek, de egyben félelemről is árulkodnak. Különben mire valók lennének az ablakokat védő és takaró oldalsó betonlapok, a szűk, könnyen eltorlaszolható bejáratok. A főbejárathoz keskeny, ösvényszerű út vezet, amely középkori erődítmények kapuit idézi, az egykori prefektusi hivatal kiugró épületrésze pedig inkább bunkerre, védett lőállásra emlékeztet, mint irodára. A fentiek csak a Közigazgatási Palotára jellemzőek, a kultúrház és a nagyáruház ennél már jóval befogadóbb, nyitottabb.
Alapvető hibák
Ennek az épületegyüttesnek az egyik legnagyobb hibája az, hogy elzárja a település legértékesebb és legszebb természeti adottságát, a Szamost a várostól. A tervező nem vette figyelembe a város építészeti, történelmi hagyományait, az új központ környezetét, az itteni lakosok véleményét, rá erőszakolt a településre egy környezetidegen, elsősorban ideológiai célokat szolgáló épületegyüttest, amelyet az itt lakók a mai napig nem éreznek, mert nem érezhetnek a sajátjuknak.
A palotának először a külsejét tervezték meg, ebbe gyömöszölték be a megye és a város igazgatásához, vezetéséhez szükséges hivatalokat, emiatt a belső tér nem áttekinthető, megnehezíti a tájékozódást az ügyfelek számára.
Az épület kifűthetetlen, kihasználhatatlan, ráfizetéses, több helyen takaríthatatlan, és még sorolhatnám az alapvető hibákat. Mostanában készültek tervek azzal kapcsolatban, hogy hatalmas ráfordítással, uniós pénzekből próbálnak ezeken a gondokon részben segíteni.
Az épület külsőjével is sok a gond, a cirádák kiugrók csupasz betonfelületei mállanak, penészednek, koszolódnak, a takarításuk, karbantartásuk nagy nehézségekbe ütközik, sokba kerül, olykor egyenesen lehetetlen.
A szatmáriak túlnyomó többsége nem szereti
Nem titok, a szatmáriak zöme a fentiek miatt nem szereti új központot. A lakosok nem érzelmi alapokon döntöttek így, hanem a mindennapi gyakorlatban azt tapasztalták, hogy ez nem nekik épült, nem szép, az alapvető gyakorlati hibái is lépten-nyomon jelentkeznek. Nem szeretik, mert a többségnek más a gondolkozásmódja, az arányérzéke, másak az elvárásai.
Úgy gondolják, hogy ez nem egy öntörvényű képzőművészeti alkotás, hanem a gyakorlatban sokszorosan megbukott idegen, agresszív, használhatatlan valami, ami az ő pénzükből, nekik épült, és aminek az igen költséges fenntartására évtizedek óta szintén az ő pénzüket szórják.
A közelmúltban sikerül hatalmas erőfeszítésekkel felújítani a teret, a szökőkutat, a teljes út- és térburkolatot, a lépcsősort, felüljárót, de az alapvető gondokon, problémákon mindez csak enyhít, nem segít.
Én a szatmári új központot egy olyan különleges cipőhöz tudnám hasonlítani, amely kényelmetlen, a talpa töredezik, folyamatosan beázik, és amelyben az állandó javítások ellenére, még száraz időben is kínszenvedés a járás. Azt, hogy mit tehetünk egy ilyen cipővel, az olvasó fantáziájára bízom.
Persze sokan érvelnek ilyenkor a nagy világvárosok vasbeton építészetével, a szatmárinál is rendhagyóbb megoldásokkal. Ezzel az érveléssel az a gond, hogy Szatmárnémeti a legnagyobb sajnálatunkra nem metropolisz, nem sokmilliós nagyváros, hanem egy olyan szerény alföldi település, amit néhány, a fentiekhez hasonló kísérlettel tönkre lehet tenni.
