Boromisza Tibor (1880-1960) festőművész 1916-ban, száztíz éve úgy döntött, hogy megfesti a város piacterét, központját a Székesegyházzal, a piacozó kofákkal, vásárlókkal. Tél van, a csenevész fákkal borított teret hó fedi, szinte indokolt lenne egy borongós, szürke, fázós hangulat visszaadása, hiszen a téma valami hasonlót sugall. A festő viszont egészen mást érez: különös, színes ragyogást, ami meseszerűvé varázsolja a vastag ruhákba burkolózott embereket, az eget és a sárgásan aranyló épületeket, többek között a szatmári Székesegyházat is. Olyan varázslatos, színpompás, ragyogóan friss, napsütéses, optimizmust, derűt, bizakodást sugárzó látvánnyal ajándékozza meg a nézőt, amelyen minden felismerhető, azonosítható ugyan, de mégis minden más, mint a valóságban. Olyan megjelenítés ez, amilyen a város főtere sohasem volt, de lehetett volna és lehetne valamilyen csoda folytán, mert a valódi, újító, bátor művész képes az ehhez hasonló csodák megfogalmazására.
Boromisza Tibor kiváló festőművész volt, a katonatiszti pályát cserélte le a festészetért, bejárta Rómát, Párizst, Münchent és természetesen Nagybányán is dolgozott, hiszen abban a korban a művésztelepet, szabadiskolát szinte egyetlen jelentős művész sem kerülte el. Nagybányán az újító művészek, az ún. „neósok” közé tartozott Ziffer Sándorhoz, Perlrott Csaba Vilmoshoz, Börtsök Samuhoz hasonlóan. Mondják, határozottan szembeszállt az idős mesterek idejét múlt alkotói módszereivel, látásmódjával, ami miatt kiközösítették, és ezért hagyta el Nagybányát is. A későbbiekben Budapesten, Keszhelyen és Szentendrén élt, tevékenykedett.
Az idős mesterek részéről gyakran elhangzott az értékítéletnek is nevezhető vélemény, mely szerint a neósok nem tisztelik igazán a szakmát, nem tartják be azokat az alapvető elvárásokat, amelyeken az előző generáció nevelkedett. Boromisza Tibor példája is bizonyítja, hogy a bátor újításnak előfeltétele is a megbízható, alapos szakmai ismeretek birtoklása.
Van a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye tulajdonában, a püspöki palota dísztermében egy festménye Boromisza Tibornak, amelyen a hasonló nevű nagybátyát, Boromisza Tibor püspököt ábrázolta és amelyen a feladatból adódóan, jóval hagyományosabb módon, ha úgy tetszik realisztikusabban festette meg modelljét. Ez az alkotás is bizonyítja, hogy a művész rendelkezett az idősebb mesterek tudásával, de egészen másként szerette volna látni és láttatni az őt körülvevő világot. A különbségek abból adódtak, hogy a friss müncheni, párizsi, római tapasztalatokkal rendelkező művészt már nemcsak megérintették, hanem lelkes, elkötelezett hívévé tették a festészet területén bekövetkezett forradalmi változások, amelyek révén Ziffer Sándorhoz hasonlóan a térség képzőművészetének egyik megújítójává vált.
