Paradoxon, hogy a reményt vesztett Barkóczy Vera, aki immár tizenhárom éve nincs közöttünk, alkotásaival reményt, kapaszkodót nyújt nemcsak a túlélőknek, hanem azoknak is, akik a koruk miatt nem ismerhették őt. Ez a művészet egyik csodája, ennek a csodának lehetünk részesei a mai napon.
Alkotásaival a művésznő átlépve műfaji korlátokat a kifejezésmódok lehetőségeinek egészét kutatja, tárja fel szobrász-, grafikus- és festőművészként. Még egészen fiatalon ismerkedik a szobrászattal, édesapja – aki autodidakta szobrász – műhelyében.
A felsőbányai születésű (1947), nagybányai képzőművész képzett alkotó, a Kolozsvári Művészeti Egyetem (Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet) abszolvense (1974), a felkészülése évei alatt a hazai képzőművészet még alig nőtte ki, hagyta maga mögött a szocialista realizmus béklyóit. A nagybányai szobrászművész, Tőrös Gábor, de Kós András az egyetem kiváló művésztanára is felismeri a tehetségét, az utóbbi komoly karriert jósol neki.
Barkóczi már egészen fiatalon a nagy újítások, kísérletezések bűvöletében él, alkotásaiban a későbbi évtizedekben is visszaköszön Henri Moore formavilága, Kós András kifejezésmódja, a természetes anyagok, a fa szeretete, Rippl-Rónai József festményeinek nemes, derűs dekorativitása. Ez a megközelítés megítélésem szerint már jóval túlmutat az útkeresésen, sokkal inkább arról szól, hogy a művész a fenti, megújító erőfeszítéseket próbálja egységesen beágyazni a saját látás-, kifejezésmódjába.
A valóság legtöbbször felülírja az álmokat, egyetemi tanulmányait követően tíz éven ét Máramarosszigeten tanít technikai rajzot, majd különböző nagybányai iskolákban dolgozik rajztanárként, közben aktív tagja a nagybányai képzőművészeti életnek, számtalan csoportos tálaton vesz részt helyi és országos szinten, 1977-től egyéni tárlatokat rendez, mindezzel bizonyítva, hogy a képzőművészetnek szentelte az életét. Közben nemcsak megélhetési gondokkal küzd, hanem a nagy erőfeszítések árán a nagybányai Wagner-villában szerzett műtermét is elveszti. Egy szobrász műterem nélkül nem alkothat. Eleinte kényszerűségből tér át grafikai munkák, festmények, csendéletek készítésére, később ezek a műfajok, kifejezésmódok is életműve szerves részeivé válnak.
A nagy, látványos áttörés elmarad ugyan, de ez – ahogyan a mostani tárlat is bizonyítja – az életmű egészét nem befolyásolja, ha az valódi értéket képvisel, főnixmadárként akár többször, akár évtizedek múlva is újra éledhet.
A művész egyik nagy erénye az, hogy érzékenyen reagál a környezete minden rezdülésére, ami egyúttal hátrány is, hiszen ez az érzékenység sérülékennyé, kiszolgáltatottá teszi, és ha a szakma, a társadalom részéről nem kap kellő figyelmet, elismerést, támogatást, bíztatást, ez gyakran eltévelyedéseket, akár egyéni tragédiákat is indukálhat, és ez alól ő sem volt kivétel.
Minderről nemcsak a visszaemlékezések, hanem a művésznő utolsó éveinek az alkotásai, elsősorban a virágcsendéletei is tanúskodnak. Ezek az ő esetében nemcsak a szépség, a harmónia hirdetői, hanem legtöbbször humanizált tartalmat kapnak, emberi érzéseket, sorsokat jelenítenek meg. Virágai általában előre megfontolt szándékkal szűkre szabott felületet töltenek be, szinte szétfeszítik a kereteket, amelyek gyakran ismétlődnek, többszörösek, szinte áttörhetetlenek. Ezek az alkotások is bizonyítják, hogy a művésznő megbízhatóan, magas szinten ismeri a kiemelések, a foltelosztás, a kompozíció lehetőségeit és messzemenően kihasználja azokat alkotásaiban.
Akár szobrot, kisplasztikát, grafikai munkát vagy festményt készít, minden esetben formai, felületi összegzésekre törekszik, amelyeket néha leegyszerűsítésekkel, stilizálásokkal, néha radikális átalakításokkal old meg. Kiindulópontja minden esetben a látvány, a minket körülvevő valóság, amit személyiségén átszűrve, átalakítva tár elénk. Innen származik a totemszerű, erőteljesen színezett kisplasztikák szemében a különleges ragyogás, az absztrahált térben kimagasló, mélyfekete árnyékot vető dekoratív alakok már-már elviselhetetlen magánya, a virágszerű lények lázadása, a valószerűtlen táj valószínűsége.
Meztelen, szép, fiatal leányok állnak a napsütésben, csak figyelmesebb vizsgálódás után tűnik fel, hogy ezek fogaskerekes áttételekkel, felhúzható csavarokkal működő mechanikus bábuk. Ilyen, a hétköznapi látásunktól eltérő, szokatlan, újszerű nézőpontokkal gazdagít minket Barkóci Vera eddig még nem igazán feltárt, értékelt művészete.
