Dolha Éva tárlata a Nagybányai Teleki Magyar Házban. 2023. január
Csak sejtéseink vannak arról, hogy mi napjainkban a művészet, hiszen a 20. század izmusai, a játékos kísérletek végtelen sora, a polgárpukkasztó kitérők a korábban egyértelműnek tűnő célt, üzenetet átláthatatlanná, egyre nehezebben követhetővé tették.
Egyik nem titkolt célja, mozgatórugója az örök emberi játékosság, a homo ludens érvényre jutása, éltetése. Johann Huizinga holland művelődéstörténésznek köszönhetően a homo ludens jól körbejárható fogalommá vált a homo sapiens (bölcs ember) és a homo faber (az alkotó ember) mellett. Egyik legfontosabb tevékenységi területünk, mert a játék nem a valóságos élet, hanem maga a szabadság, nincs az életnek olyan területe, ahol ne lenne fontos, meghatározó szerepe. Ez a szerep érvényes a művészetekre, és ezen belül a képzőművészetre is.
Azért fontos a fentiek említése Dolha Éva mostani tárlata kapcsán, mert az alkotásai arról tanúskodnak, hogy rá különösen jellemző a játékosság, megítélésem szerint ez adja alkotói pályája sava-borsát, lényegi részét.
Termékeny művész. Alkotásai között több jellemző vonulat különíthető el, ezek egyike az harlekinek sokszor – és Watteau-tól Pablo Picasso-ig sokak által – bemutatott, különös, tanulságos világa.
Jellemző sorozat a csendéletek – a hétköznapi tárgyak, gyümölcsök, csészék, vázák, kávédarálók, szódavizes üvegek, lépcsők – jól komponált, változatos, kifejező együttese. Nagy erénye ezeknek a képeknek az anyagszerűség visszaadása.
A fenti festményeket nézve olyan érzésem támadt, hogy ezekből a természethű ábrázolásokból, kompozíciókból alakult ki kezdetben melléktermékként, apró szösszenetekként az a gazdag, változatos, kimeríthetetlen témavilágú sorozat, amely mára megítélésem szerint Dolha Éva alkotásainak legfontosabb, egyéni, jól megkülönböztethető része.
Ezekről jut eszembe egy diákkori élmény. Valamikor a hatvanas években, a műteremben az évfolyam kompozíciót készített szabadon választott témára. Mellettem Radu már felvázolta a földgömb egy szeletét, amelyen hangyányi emberek százai égig érő hatalmas építményeket emelnek. A halk szavú, kiváló festőművész tanárunk megértő mosollyal figyelte a munkát, majd megszólalt: ha igazán fontos dolgot szeretne ábrázolni, fessen inkább néhány fűszálat, kavicsot, ágat, azokban minden benne van.
Apró fűszálak, virágszirmok, csupasz ágak sorakoznak a kisméretű, de műgonddal kivitelezett alkotásokon. Birsalmák, kukoricacsövek, verebek, szürke ablakok, lábnyomok, fatörzsek, pókhálók, rovarok idézik lépten-nyomon mindennapi életünk esetlegességeit, olykor groteszk vonásait. A képeket nézve érdemes külön figyelmet szentelni az átgondolt kiemeléseknek, rafinált harmóniáknak, finom és kifejező textúrájú alapoknak is. Ezek a kis kiemelések mindennapi életünk játékos, apró csodáit idézik, arra emlékeztetnek, hogy a szürke hétköznapok valójában sokkal érdekesebbek, változatosabbak, mint azt gondolnánk.
Nem tudom pontosan, egyértelműen megfogalmazni, hogy mi a művészet napjainkban, de tény, hogy évezredek óta kísérője életünknek, egyike a fontos, sőt alapvető túlélési stratégiáinknak; színesíti, gazdagítja, új tartalmakkal tölti fel gyakran szürkének, kilátástalannak tűnő hétköznapjainkat.
Hogyan válik a művészet a 21. században – egy erőteljesen elidegenedő, robotokkal benépesített világban – túlélési stratégiává? A válasz magától értetődő, egyszerű: ha elveszítjük a tűnő pillanatok örömét, a folyamatos és állandó kapcsolatot a természettel, annak megújuló csodáival, akkor emberségünket veszítjük el. Ez lenne a vég, ha nem volna művészet, tudomány, hitvilág, amely eddig átsegített minden zökkenőn.
Csak gratulálni tudok az alkotónak, Dávid Lajos igazgató úrnak és segítőinek, valamint a Nagybányai Teleki Magyar Ház lelkes közönségének, fenntartóinak ezekért az eseményekért, a folyamatosan megismétlődő csodákért. Nagy érték ez a ház, amit akkor tudnánk igazán átérezni, ha egy gonosz varázslat során valaki elvenné tőlünk. Kívánom, hogy ez sohase történjen meg, és még hosszú ideig tudjunk örülni együtt a maihoz hasonló ünnepeknek!
