Kiérdemelték a tiszteletünket, hiszen volt bátorságuk elhagyni a szülővárosukat, anyanyelvüket, egykori iskolájukat, szüleik sírját, barátaikat.
Elismeréssel tartozunk nekik, mert távozásukkal felhívták az itthon maradottak figyelmét arra, hogy aki tartotta magát valamire, az hozzájuk hasonlóan még idejében lelépett.
Megváltoztatták a gondolkozásmódunkat, önmagunkról alkotott véleményünket is. Nyilvánvaló, hogy aki nem euróban kapja a fizetését, és nem tejszínnel issza a feketekávéját, az nem lehet igazi európai.
Egyértelmű, hogy emberileg, szakmailag jobbak, nélkülözhetetlenebbek, felsőbbrendűek voltak és maradtak nálunk, mivel nekik már a kilencvenes években volt bankkártyájuk, laptopon nézték a tévét, és nem csak az előszobában, hanem a farzsebükben, valamint a táskájukban is csengett a telefon.
Mindig azt tehették, amihez kedvük volt, ott lakhattak, ahol jól érezték magukat, azt ehettek, amit megkívántak és oda utazhattak, ahová akartak. Leginkább egykori szülőföldjükre vágytak vissza, valószínűleg azért, hogy az itteni kilátástalan, kétségbeejtő és megalázó körülményekből erőt merítve új hazájukban tovább szárnyalhassanak az általunk még álmainkban is csak nehezen elképzelhető, szédítő magasságokban.
Ha ezek a magasságok netán az elképzeltnél laposabb ívűek voltak, annak is mi vagyunk az okai. Földhözragadt, maradi mentalitásunkkal közvetve őket is gátoltuk és gátoljuk a folyamatos és parttalan kibontakozásban.
Jogosan türelmetlenek amiatt, hogy az irántuk érzett rajongásunk, lelkesedésünk olykor akadozik, és nem állandóan növekvő tendenciát mutat. Ez is azt sejteti, bizonyítja, hogy belátható időn belül esélyünk sincs a felzárkózásra.
Mélységesen át kellene végre éreznünk azt is, hogy ők rendkívüli mértékben, nálunk határozottan jobban szenvedtek a diktatúra éveiben. Az, hogy többen közülük a rendszer haszonélvezői, besúgói voltak ne tévesszen meg senkit, mert ezeknek az apró részleteknek nincs sok köze a szenvedés mértékéhez, amely a hozzájuk hasonló karakán jellemeknél minden esetben hatványozott.
El kell fogadnunk tőlük azt a számunkra lehangoló, de ugyanakkor vitathatatlanul és félreérthetetlenül igaz megállapítást is, amely szerint a mi közösségeinkben egyetlen egészséges pszichéjű ember sincs.
A fentiek ellenére miért pont tőlünk várják a dicséretet, elismerést? Természetesen azért, mert ez egyszerűen, magától értetődően, alanyi jogon jár nekik. Másrészt nekünk is jót tesznek vele, hiszen miközben fényezzük őket, megsejthetünk valamit saját kilátástalanul és megmásíthatatlanul végérvényes alacsonyrendűségünkről.
Irányt, utat mutatnak ezáltal ahhoz, hogy a továbbiakban utódaink életét, magatartását is ilyen szellemben formáljuk az eleve csapott és egyre görnyedtebb vállainkkal együtt, amelyeket valószínűleg nem azért veregetnek meg időnként joviális gesztusnak álcázott undorral, hogy kiegyenesítsék.
Ui. A szerző karikatúrái