Mit kezdhetünk a felnőttek, a rokonság, az ismerősök által számunkra mereven, megfellebezhetetlenül kijelölt úttal – teszi fel a kérdést festményével 2024-ben az akkor még tizenhét éves, amúgy kiválóan tanuló leány, aki már rég pontosan tudja, hogy nem akar se jól kereső ügyvéd, orvos vagy közgazdász lenni, hanem azzal szeretne foglalkozni, amit a legjobban szeret, ami segítségével naponta fedezheti fel az élet sokezer ízét, csodáját és aminek minden kalandja, meglepetése a kijelölt, merev szabályokkal körbebástyázott falakon túl van.
Mi mást tehetne, mint hónapokon át tartó kitartó munkával készít egy nagyméretű (250/156 cm) festményt, amelyben az elvágyódásairól, a folyamatos felfedezések igényéről és az ezzel járó kiruccanások izgalmáról, öröméről mesél mindazoknak, akik képesek megérteni, átélni az üzenetét.
A végtelen, állandó mozgásban lévő óceán mélyéből percenként ezernyi élet indul az eleve szűk keretek közzé szorított úton, és közülük olyan keveseknek adatik meg, hogy megismerjék a falakon túli világot. Pedig ott titokzatos városok, sejtelmes, sokablakos épületek, tornácok, tetőterek, lépcsők, kerítések várják, és a velük járó váratlan találkozások olyan társakkal, akikkel érdemes megosztani a magával vitt fényt, optimizmust, meleg emberi üzenetet sejtető fehér virágot.
Kékkel, kékeslilákkal, szürkékkel lentről indít, innen vezet az út a narancssárga-kék forgatagba, a kiegészítő színpár mozgalmas, erőteljes, dinamikus világába, egy olyan felülnézetből ábrázolt urbánus tájba, amelyben az emberek nem azért lebegnek az épületek felett, mert nem tudnak sétálni, biciklizni, gépkocsit vezetni, hanem azért, mert a lebegő ember képes bármelyik pillanatban az általa felfedezett, kijelölt célpontra szállni, azt testközelből felfedezni, megismerni, birtokba venni. Ez a festmény, kompozíció érdemi része, amely a kép felső regiszterében magától értetődő természetességgel tér vissza a kékes árnyalatok uralta nyugodt színvilágba.
Sokan érezhettek, érezhetnek kamaszként hasonlókat, de a festmény szerzője már rendelkezik azokkal a képességekkel, készségekkel amelyek lehetővé teszik ennek képpé formálását. Pontosan tudja, hogy az alkotás nem arről szól, hogy a kiválasztott témát az általa ismert vagy kedvelt módon jeleníti meg, hanem a közölnivalóhoz választ olyan kifejezésmódot, amely érvényre jutásához az leginkább megfelel. Hasonló témák, hasonló megjelenítést igényelnek, ebből alakul ki idővel az egyéni hangvétel, válnak nyilvánvalóvá az egyedi, semmi mással össze nem téveszthető stílusjegyek.
A feladat rendkívül összetett, hiszen a kiérlelés során nagyon sok és változatos képelemet kell egységesíteni, közös nevezőre hozni, ennek megvalósítása az ábrázoláson, a jól felépített színvilágon túl kompozíciós tudást is igényel.
Ács-Muhi Klára festménye a lakásomban, a dolgozószobámban, műhelyemben készült úgy, hogy közben rengeteg mindenről; festészetről, kortárs képzőművészetről, vallástörténetről, filozófiáról, életcélokról, irodalomról, kütyükről, hegyekről, mindennapi tekergésekről, barátságról, Szamolcsról, hétköznapi csodákról, elképzelésekről, vágyakról, biciklizésről, napi feladatokról, meg persze rajzi, kompozíciós megoldásokról, anatómiáról, arányokról, kiemelésekről, foltelosztásról beszélgettünk olyan klasszikus művészettörténeti példákat idézve, amelyekből tanulni lehet.
Ács-Muhi Klára nemcsak a tanítványom, hanem az unokám, akivel születése óta folyamatosan beszélgetek, együtt tanulunk, barátok vagyunk. Így könnyű!