A kortársaim között sok jó művész van, döntő többségük a mai napig aktív tagja a térség képzőművészeti életének, tárlatokat rendeznek idehaza és külföldön, albumok jelennek meg a munkásságukról, tévében, rádióban esik szó a tevékenységükről, kitüntetéseket vesznek át, és még sorolhatnám. Mindez természetes, hiszen a társadalom minden korban elismerte azok tevékenységét, akik közhasznú kulturális területeken jeleskednek. Ezek után sokan közülük még azt is gondolhatják, hogy valamilyen módon kötelességük tartósítani, rögzíteni szakmai eredményeiket az utókor számára. Ennek számtalan módját ötlötték ki az idők során, még vázlatosan is nehéz lenne felsorolni milyen találékonyak az emberek, ha túlélési stratégiákon törik a fejüket.
Sokan gondolják úgy, hogy a munkásságukat bemutató reprezentatív, igényes album a túlélés záloga, ezért születnek még térségünkben is százszámra hasonló, saját kezdeményezésre készült drága kiadványok. Nem tudom, hogy ezekből hányat lapoznak át, esetleg olvasnak el időnként a művészetet szerető emberek, de az szinte borítékolható, hogy az idő elteltével egyre kevesebben érdeklődő lesz, sokukról még életükben megfeledkeznek. Ha csak azoknak az ismert és elismert művészeknek a neveit kellene felsorolnom itt, akiket személyesen ismertem és akikre ma már jó esetben csak a szakma emlékezik, ez a kis írás a mostani háromszorosa lenne. Velünk se történik majd ez másként.
Van, aki emlékházban, emlékműteremben gondolkozik, ami tervnek, elképzelésnek szép dolog, csak a valóság gyakran közbelép. Új alkotók jönnek, új látásmóddal, másabb, korszerűbb ízlésvilággal, olyanok, akik sokkal hatékonyabban képesek művészi üzeneteikkel a kortársakat megszólítani, érdeklődésüket felkelteni.
Természetesen a nagy európai egyéniségek mellett nekünk, a kulturális központok peremvidékén élőknek is szükségünk van saját jelképekre, kapaszkodókra, mérföldkövekre, csak nem minden lépésnél háromra, hanem mondjuk mérföldenként egyre. Ha minden vágyálom teljesülne ezen a területen, egy zsúfolt szoborerdő közepén élnénk dugig telítve vitatható minőségű példaképekkel a végsőkig leredukált, lecsupaszított élettérben. Minden túlzás ezen a területen felhíguláshoz, elértékteledéshez is vezet. Sok ezren látják naponta Szatmárnémetiben a Battahyiány/Coposu sétány plakettjeit, de a legtöbbről száz megkérdezett közül jó, ha öt tudja, hogy valójában kik ők. Ugyanez elmondható a szobrokról, utcanevekről is.
Ritkán esik szó arról, hogy a saját szobruk talapzatának az építgetőit mennyi csalódás, keserűség éri nap mint nap. Az ilyen beállítottságú ember számára már az is felér egy pofonnal, ha a környezetéből nem minden róla, az ő eredményeiről, művészetéről, megvalósításairól, érdemeiről szól.
Persze mindig van kiskapu, csak kevesen veszik észre. Akinek van gyermeke, tanítványa, ha nem is pótolhatatlan, de egészen kicsit halhatatlanná válik anélkül, hogy bármi különlegeset tett volna ennek érdekében.
Ennyi, és még egy apró, de makacs tény, az ti. hogy nem érdemes igyekezni, megsértődni, erőlködni, gyűlölködni, könyökölni, háborogni, számon kérni, másokat taposni: a világ kisajátíthatatlan! Nem tehetünk róla, ellene; így lett kitalálva. Szerintem jól lett kitalálva.
