Tárlatnyitóra készülődve állok – ki tudja hányadszor – valahol, valamelyik kiállítóterem fala előtt, mellettem az intézmény igazgatója, a kiállító művész. Meleg van, kora délután, a kajakóma még felismerhető nyomait viselő, amúgy fegyelmezett, mindenre elszánt törzsközönséggel, és miközben az eseményt színesítő zenét hallgatjuk, arra gondolok, hogyan kellene megszólítanom a hallgatóságot ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődésüket az esemény főszereplői, az alkotások iránt.
Eleve nem állt szándékomban felolvasni összeollózott, idézettekkel tarkított okoskodó gondolatokat, mert ezt tapasztalataim szerint mindenki unja, sőt utálja, gyakran a szabadon elmondott, de a hallgatóság elvárásait figyelmen kívül hagyó szabvány-gondolatokkal se sokra mennék. Sokszor hallottam hasonlót, mint amit itt név nélkül – hogy senkit se bántsak meg – idézek: „A balladából csak a keretet, az asszony befalazásának gondolatát vette, de egyben át is transzponálta, saját művész céljainak kifejezésére „hangolta”. Felnövelt méretű, egyiptomiasan „kiterített”, monumentális nőalakja, mint egy hatalmas , vádoló felkiáltójel, tiltakozik a bezártság, a világtól való elrekesztettség, a sötétség ellen.”
Nem, ilyeneket semmilyen körülmények között se szeretnék mondani, ennél már sokkal természetesebb, hatékonyabb a kollégák által gyakran használt leltározás, mint az alábbi: „A csónak orrában evező férfi ül, mellette profilból rajzolt fehér ruhás, fehér kalapos nő, majd háttal a nézőnek egy fekete kabátos férfi és egy színes napernyőt tartó, vázlatosan megrajzolt női alak látszik. Az éles, erős napsütésben a fehér testű csónak sziluettje, a benne ülőkével együtt visszatükröződik a vizen.” Ezt azért kerülöm, mert a képet nézve minden sokkal jobban, világosabban látszik.
Beszélhetnék technikáról, kifejező erőről, mondjuk így: „Szubjektivitása legfennebb annyiban nyilvánult meg, hogy az ereklyeként tisztelt anyagok (fa, tégla, cserép, üveg, fém stb.) hiteles, egyedi jegyeiket előtérbe helyező ábrázolásakor önmagát, a maga megszállottságát, aszkétaságát is „bemutatta” mindig.” Ilyet se illik mondani, mert ez marhaság.
Próbálkozhatnék tudálékos ködösítésekkel, mint az alábbi: A transzcendentális illumináció izotópiájának kauzista perturbációja heterocentrikus permutációkat indukál. Az ehhez hasonló értelmetlen zagyvaság egy félművelt ember szemében zseniális kijelentésnek tűnhet, mert egy szót sem ért belőle, de ez már nem csupán marhaság, hanem a hallgatóság minősítése, ami szerintem végképp kerülendő.
A fentiek helyett otthagyom a mikrofont, a szépen felsorakozott, ünneplőbe öltözött alkalmi szónokokat, a hosszú távú felvételre berendezkedett kamerát állványostól, valamint a katonás rendben sorakozatott pogácsákat, üdítős poharakat és képről-képre mesélek a jelenlévőknek arról, hogy számomra mit üzennek a teremben látható alkotások, milyen kortárs érzéseket, gondolatokat sugallnak. Elmondom azt is, hogy ezt bárki megteheti, ha kis empátiával, beleélő képességgel követni tudja az alkotó gondolatait, az alkotás folyamatát. Ha valaki beszélni is szeretne róla, nem árt, ha képzett műkritikus és világos, tiszta gondolatai vannak, mert azokat tisztán, világosan, és főleg érthetően bárhol, bármikor el tudja mondani.
Furcsa, tárlatokon szokatlan hangulatot teremt a kísérlet. A hallgatóság felélénkül, aktivizálódik, nyomon követi az elhangzottakat, lehetőség nyílik kisebb párbeszédekre is. Közben a kamera is utólér bennünket, így készült a szöveget illusztráló felvételek egy része.
