Nyilvánvaló, tagadhatatlan, hogy a szatmári képzőművészeti élet ismert képviselője, Belecciu Lola Gabriela alkotóként a színes szürkék végtelenül változatos, kimeríthetetlen, folyamatosan új lehetőségeket, megoldásokat kínáló világából építkezik. Ez a kiindulópont, pontosan és árnyaltan felvázolt irány, attitűd eleve feltételezi egyrészt a színszegény megoldásokat, valamint a hagyományos természetábrázolás részleges feladását. Ezen jelen esetben az értendő, hogy nem magáról az ábrázolásról mond le – annak nyomai szinte kivétel nélkül minden munkájában jelentkeznek – hanem a közhelyszerű, direkt természetábrázolás hagyományain lép át, ezek részleges felhasználásával keres új utakat, önkifejezési lehetőségeket. Erdők, sötét vizek, felhők, tócsák, természeti rétegek és felületek vizuális élményei köszönnek vissza a festményeiről úgy, hogy az ismerős motívumok átköltése új nézőpontokat villant fel, szokatlan képzettársításokat eredményeznek.
Pontosan tudja, hogy egy műalkotáson mindennek jelentősége, üzenete, jelzés értéke van, de azt is érzi, hogy mindez csak akkor érvényesül, ha a kép mérete, formája, témája, kivitelezési módja, színvilága, címe összhangban van, ugyanannak a vizuális üzenetnek a megfogalmazását szolgálja. Egy ilyen összhatás alapos tudást, szakmai gyakorlatot, tapasztalatot, kialakult ízlésvilágot feltételez. Ő mindezzel rendelkezik (Az erdő emlékei I, II, Az erdő meséje I, II, III, Felhő) munkái tanulsága szerint, ugyanakkor – ha a közlendő úgy kívánja – jellemző részletekkel jelzi, hogy kitűnően rajzol (A horizontvonal mögött, Tiszavirág, Mindenütt jelenvaló). Festményeinek mérete, formája sem véletlenszerű, kedveli a kör (Rétegek) illetve ovális (Virágok) formákat, de leggyakrabban a négyzetet (Sötét vizek) illetve a vízszintes, függőleges téglalapot használja (Tükröződés, Tájkép)
Belecciu Lola 1980-ban született, először a szatmári Aurel Popp Képzőművészeti Líceum tanulója, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem Festészeti Fakultását végzi el, ugyanott mesteri, majd 2011-ben doktori fokozatot szerez. Ezzel párhuzamosan 2008-2010 között a Nagyváradi Egyetem Vizuális Művészetek szakán művészettörténeti és művészetelméleti tanulmányokat is folytat. A szatmári Aurel Popp Képzőművészeti Líceum tanára, katedrafőnöke. Rövid pályaképe jelzi, hogy számára a folyamatos tanulás, tovább képzés, kísérletezés igénye életmóddá vált.
Hamar rájött, hogy a képzőművészeti, művészetelméleti, művészettörténeti, művészetpedagógiai tudás, tapasztalat, gyakorlat nem egymásnak ellentmondó, hanem egymást segítő, kiegészítő területek, amely egyben a további fejlődés, az előre lépés biztosítéka is. Mindez további izgalmas kísérleteket, eredményeket ígér.
Napjainkban sokan felteszik a kérdést, hogy az elkövetkező évtizedek milyen társadalmi, esztétikai, kulturális, érzelmi helyet szánnak, szerepre kárhoztatják a vizuális művészeteket? Erre csak a hozzá hasonlóan felkészült, saját képi világot kialakító alkotók adhatják meg elsősorban nem szavakkal, elméleti fejtegetésekkel, hanem az évtizedek során kialakított egyedi, hiteles és korszerű életművekkel a választ.
