Pablo Picasso kísérletező kedvű, szerelmes természetű ember volt. Kísérletei, kapcsolatai nem átmeneti, felszínes esetlegességek, hanem mély, meggyőződéses, olykor tartós kalandok voltak, egy hiteles személyiségű művész mindig új élményekre vágyó, azokat folyamatosan, messzemenően, teljes egészében átélő, átérző ember természetes magatartásmódja. A művésznek nagy korkülönbséggel, házas emberként is több nővel volt kapcsolata, ezek közül a Marie-Thérèse Walterrel való viszonyáról szeretnék megosztani néhány képet.

AI-alapú áttekintésben olvastam a következőket: „Marie-Thérèse Walter volt Pablo Picasso szeretője és múzsája, akivel 1927-től 1940-ig tartott a viszonyuk. Házasságon kívüli kapcsolatukból 1935-ben született egy lányuk, Maya Widmaier-Picasso. Walter volt Picasso műveinek egyik legfontosabb ihletője, különösen az 1930-as években, amikor számos portrét és szobrot készített róla, melyeken a nő klasszikus vonásait és érzékiségét emelte ki.” 

Az első kép fotó, egy nem klasszikus szépségű, de kellemes kinézetű, arányos arcfelépítésű, karakteres vonásokkal rendelkező fiatal leányt ábrázol. Ezt látjuk mi, de nem tudjuk, pontosan mit láthatott benne a középkorú festőművész, a képzőművészet akkor már közismert fenegyereke.

Kicsit közelebb kerülünk a megfejtéshez, ha figyelmesen elemezzük a második arcképet, a művész realista alkotását. Picasso kitűnően rajzolt, kiváló karakterérzékkel ábrázolt, alkotásának legfontosabb eleme egyrészt az élő, kifejező, vesébe látó, másrészt nyugodt, bensőséges tekintet, kisugárzás. Kételyről és bizalomról, félelemről és belenyugvásról, tiszteletről és várakozásról árulkododik ez a tekintet, ezeket azonban felülírja a festő és modellje közötti nyilvánvalóan szoros, intim kapcsolat.

A művész, aki számos rajzot, festményt, szobrot készített modelljéről, múzsájáról, élettársáról, tudta, érezte, hogy a realista megközelítés kevés ahhoz, hogy visszaadja kapcsolatuk lényegét. Közvetlen, élő, mozgalmas, vallomásos képet szeretett volna készíteni szerelméről, úgy gondolta, hogy ehhez a legalkalmasabb az általa és Braque által elindított kubista irányzat eszköztára, annak harmadik, szintetikus szakasza, amelyben formák, tömegek, nézőpontok keverednek, sokasodnak, amely a látható valóságon túl képes annak lényegét, mozgalmasságát, összetettségét megragadni, ábrázolni.

A természetes látványhoz alkalmazkodó, ahhoz ragaszkodó köznapi látásmódú ember döbbenten veszi tudomásul, hogy ezeken az arcképeken semmi sincs a megszokott helyén, és csak hosszas szemlélődés, elemzés, empatikus megközelítés után jut odáig, hogy ráérezzen a formabontó ábrázolásmóddal megvalósított érzelmi telítettségre. Őszinte szerelmes vallomás mindkét festmény, a tisztaság, a derű beszédes, a szavakban megfogalmazhatatlan vonzódás megjelenítései.

Mondják, hogy Picasso nem igazán tisztelte, olykor kihasználta a nőket. Nem tudom, csak gyanítom, hogy egy-egy ilyen kapcsolaton egész más értett ő és a nők, ami eleve kizárta a hosszú távú közös nevező, a harmonikus együttlét lehetőségét. Ez már-már természetes, hiszen Picasso zseni volt, a modelljei, múzsái átlagos, polgári értékekhez, értékrendhez ragaszkodó személyek.

Nem tudjuk mit várt Picasso a nőktől, ezt valószínűleg ő maga sem tudta volna pontosan megfogalmazni. A festményei örökös keresésről, próbálkozásról, megfejthetetlen titkok feltárási kísérleteiről árulkodnak, így született a közismert, sokat emlegetett remekművek sora.