Az utóbbi évtizedekben a fafaragók korát éljük, térségünk számos településén akadnak olyan vállalkozó szellemű, töretlen munkabírású, ügyes mestereremberek, akik rövid idő alatt druzsbával, fejszével, vésővel kifaragják Szent Istvánt, Szent Lászlót, a hét vezért , a helység neves személyiségeinek mell- vagy egész alakos szobrát, Rákóczit, Árpád atyánkat kardostól, tarsolyostól, ahogy dukál.
Ezek a faragványok, szobor-csoportok aztán kisebb, szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező, de annál ambíciósabb helységek parkjainak, központjainak díszeivé válnak, mindaddig amíg az idő, a csapadék, pára végleg ki nem kezdi, el nem korhasztja őket. Nagyon sok hasonló faragvánnyal találkoztam Magyarorország szomszédos megyéiben és térségünkben is az utóbbi évtizedekben.
Nincs ezzel semmi baj, hiszen igény van rá, és olyanok is akadnak, akik kielégítik ezeket az igényeket. A gond ott kezdődik, amikor köztéri alkotásokként emlegetjük, szobroknak tekintjük őket, ugyanis nem azok. Az ilyen összemosás nemcsak a valódi szobroknak árt, leminősítve őket, hanem azoknak az alkalmi faragványok se használ, amelyek szobrok szeretnének lenni.
Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy szerintem fából nem készíthető jó szobor, megemlítem, hogy az ókori Egyiptomból származó „falusi bíró” szobra is fából készült remekmű, és még hosszan sorolhatnám a példákat.
Kolozsvári diák, egyetemi hallgatóként a megyei tárlatokat látogatva szerettem meg Kós András fából készült alkotásait. Akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mitől van ez a vonzalom, de azt már láttam, éreztem, hogy páratlan az a mívesség, nemes egyszerűség, közvetlen báj, szeretet, emberség, amely ezekből az alkotásokból árad. Az akkori túlideologizált, gyakran erőszakos, agresszív világban számomra olyan nyugodt, derűt, biztonságot árasztó kis szigetek voltak ezek az alkotások, amelyekhez jó volt visszatérni, amelyeknél érdemes volt elidőzni.
Az alkotó pontosan tudta: a fa nemes anyag, aki szobrot szeretne készíteni belőle, annak az anyag szeretetén, tiszteletén, a szakmai, anatómiai, művészettörténeti, technikai ismereteken túl kialakult ízlésvilággal, egyéni látásmóddal, tartalmas, tartós mondanivalóval, esztétikai igényességgel kell rendelkeznie. Kós András (1914-2010) – Kós Károly építész. író, képzőművész fia – szobrászművész, tanszékvezető egyetemi tanár rendelkezett ezekkel az ismeretekkel, képességekkel, alkotásai ezért hitelesek, meggyőzőek, időtállóak.
Nem tudom, mindez miről jutott az eszembe, de már nagyon régen úgy érzem, hogy el kell mondanom.