Több alkalommal jártam Brüsszelben, de nem állíthatom, hogy valójában sikerült kiismernem ezt a várost. Természetesen voltam a turisták által leggyakrabban látogatott helyeken, sokszor körbejártam a főteret és környékét, tetszenek a közelben működő éttermek, az „étkező utca”, amelyet Brüsszel gyomrának is neveznek. Jártam a királyi palotánál, láttam az Atomiumot, megnéztem a Diadalívet, a nemzetközi szervezetek hipermodern épületeit, hiszen ebben a városban zajlanak az Európai Parlament bizottsági, képviselőcsoporti ülései, itt épült fel a közelmúltban a NATO új központi épülete és még sorolhatnám.
Fővárosi rangja, jelentősége, ismertsége miatt joggal azt hihetnénk, hogy egyike a kontinens világvárosainak. A valóságban azonban Brüsszel kisváros, nem romániai, hanem európai mértékkel számítva az. Néhány éve még százötvenezer lakosa sem volt, ennek hozzávetőlegesen egyharmada pedig nem belga állampolgár.
Azt is gondolhatnánk, hogy a település minden része csupa fény, ragyogás és az élet valamennyi területén a minőség igénye a meghatározó jellemző, de sajnos ez sem igaz. A belga fővárosnak még a központ közelében lévő utcáin is vannak olyan sikátorai, kapualjai is, amelyektől a mi edzett kelet-európai orrunk, szemünk is érzékenykedni kezd. Itt is akadnak hajléktalanok, kéregetők, falfirkával, graffitival sűrűn borított kapuk, redves, penészes házfalak. Kukákban turkálókat talán azért nem láttam, mert itt a szemetet az emberek jól lekötött fekete műanyag zsákokban a járdára dobják, innen gyűjtik össze este a köztisztasági alkalmazottak. Közvécé alig van, amiből viszont fölös mennyiségben jut lépten-nyomon minden turistának, az a csipke mellett a csokoládé és a „pisilő kisfiú”.
Az utóbbi kereskedelmi kihasználtsága jellemző példa arra, hogyan lehet egy kisméretű, átlagos barokk szobrocskából hosszú távon hatalmas, folyamatosan jövedelmező üzletet kreálni.
Brüsszel katedrálisa Belgium legismertebb temploma, egyben a múlt század második felétől a belga római katolikus egyház, érsekség főtemploma is. Kis dombon, emelkedésen áll közel ezer éve. Azt sokan tudják, hogy ki Szent Mihály, de Szent Gudulát felénk alig ismerheti valaki. Ahogy később sikerült megtudnom, női szent volt, aki a 7-8. században élt, Belgium és az egyedülálló nők patrónusaként tartják számon, attribútuma a lámpás, amelynek fényét a monda szerint a démonnak sem sikerült végleg kioltania.
Az eredetileg román stílusú templomot a 13. században gótikussá alakították, de módosítások, bővítések még a 15. században is voltak rajta. Átfogó, teljes felújítása a 20. század végén fejeződött be, csupán az eltelt száz évben számos királyi esküvő, temetés színhelyéül szolgált. Nem túl nagy méretei ellenére, a szerencsésen választott helyének, arányainak köszönhetően a valóságosnál jóval magasabbnak tűnik. Lapos tornyai tetején két kilátót, kis teraszokat alakítottak ki. Vitathatatlan, hogy jó néhány európai nagyvárosnak van hatalmasabb, díszesebb, ismertebb temploma, ennek ellenére a belga főváros katedrálisa impozáns lépcsősorával, égbe nyúló kettős tornyával, a díszes tornyocskákban végződő, vízköpőkkel kiegészített támpillérekkel, hatalmas ablakaival lenyűgöz minden ide érkezőt.
A templombelső figyelemre méltó értékei a szebbnél szebb üvegfestmények, közülük kettőnek magyar vonatkozásai is vannak. Látható itt olyan, amely II. Lajos magyar királyt ábrázolja, aki a mohácsi csatában hunyt el. Úgy került ide, hogy király özvegye, Habsburg Mária adományozott pénzt annak idején az elkészítésére. A másik üvegablakon I. Ferdinánd német-római császárt és magyar királyt fedezhetjük fel.
Nagyon szépek, kifejezőek a főhajó vaskos oszlopsorához illesztett apostolszobrok. Az orgona is különleges, több szempontból is szokatlan helyet foglal el — valószínűleg a jó hangzás miatt — a főhajó bal oldalán, középen látható.
Ha már a magyar vonatkozásoknál tartunk, megemlíteném, hogy nem messze a székesegyháztól van Brüsszelben egy Bartók Béla szobor is, Varga Imre alkotása. Felfedezése számomra a meglepetés erejével hatott, és azt is be kell vallanom, hogy elsőként nem a világhírű zenészt, hanem Varga jellegzetes stílusát ismertem fel. Kicsit később utánanéztem ennek a köztéri szobornak, és megtudtam, hogy hosszas viták, engedélyeztetési eljárások után, 1995-ben avatták fel. Sok nemzet próbált még szobrot állítani itt jeles képviselőinek, de ez eddig csak a magyaroknak sikerült.
