Megboldogult egyetemista koromban, ha jól emlékszem, másodévesen találkoztam a relativitáselmélettel. Az előtt is hallottam róla, de ismereteimet róla egy mondatban össze lehet foglalni „Einstein óta minden relatív”. Ez lényegében nem sok, ahogy Richard Feynman írta a Mai fizika összefoglaló jellegű könyvsorozatának egyik kötetében, legfeljebb azt jelenti, hogy egy ember másképpen néz ki elölről, mint hátulról. Ezt mindenki tudja, ennek megfogalmazásához nem kellett Einstein, a relativitáselmélet ennél mérhetetlenül több. Most nem fogunk elmélyülni a relativitáselméletben, legfeljebb az kívánkozik ki belőlem, hogy messzemenően figyelembe veszi az ellenőrizhető tényeket, a kísérletek eredményeit. Most a saját kalandomról mesélnék relativitáselmélettel kapcsolatban.
Harmadéves korunkban kezdtük tanulmányozni a relativitáselméletet az elektrodinamika tantárgy keretében. Az előző évben megvettem román fordításban egy relativitáselméletről szóló orosz ismeretterjesző kötetet. Természetesen, azóta sok mindent megértettem, amit akkor nem, sok minden letisztult, világossá vált. Bevezetésképpen el kell mondanom, hogy a klasszikus elektrodinamika szerint felmerült a Föld mozgási sebessége kísérleti meghatározásának a lehetősége. Lényegében a Föld sebessége és a fénysebesség összegezésével létrejöhetett egy mérhető változás a különböző fénysugarak interferenciaképében. A változás a mindennapi életben nem tapasztalható, amit az magyaráz, hogy csak akkor észlelhető, ha a test sebessége nem elhanyagolható a fénysebességhez képest, mint a föld pályamenti sebessége esetében. Az elvégzett kísérlet folyamán a változás ennek ellenére sem volt tapasztalható.
A kísérlet negatív eredményének a magyarázatához szükség volt arra, hogy feltételezzük a fénysebesség függetlenségét attól hogy azt mihez viszonyítjuk s hogy a fénysebesség a lehető legnagyobb sebesség, vagyis hogy a klasszikus relativitás – a tehetetlenségi vonatkoztatási rendszerek egyenértékűsége – érvényes az elektrodinamikában is. Mindezt elfogadva alkotta meg Einstein a relativitáselméletet. Az elmélet ezek után érdekes eredményeket adott. Az időtartam nagysága függ a sebességtől, más az értéke a vonaton és más értékű az állomáson, a sebesség növekedésével nő. Más szóval az idő lassabban telik a mozgó járműben mint az állóban. A matematikai összefüggésekből kimutatható, ha a mozgó test sebessége közelít a fénysebességhez, akkor az idő lelassul, ha eléri a fénysebességet az idő „megáll”. Természetesen az, hogy az idő megáll, nem nagyon értelmezhető, főleg ha ennek a következményeit próbáljuk elképzelni, hiszen mindennek meg kell állnia, a folyamatok nem mennek végbe stb. ami meglehetősen „macerás”. Az így elért állapotot tehát csakis elérhetetlen határértékként lehet értelmezni.
Ami most következik, az egy – tanulmányai elején lévő – egyetemista játéka a fentiekkel: spekulációk „képzeljük el” alapon. A kiinduló pont – hogy tehát határt szabunk a természetnek – meglehetősen meredek dolog, mert a természet első látásra végtelennek tűnik, miért éppen a sebességnek lenne hát elvi határa? Akkor sem találtam érvet arra, hogy a sebesség értéke maximált, ahogyan most sem találok, hacsak azt nem, hogy ez a feltételezés vezet elfogadható magyarázatára a jelenségeknek.
A játék következő, logikus lépése lenne, hogy ezt nem fogadom el, feltételezem, hogy léteznek ennél nagyobb sebességek is. A speciális relativitáselmélet ebben nem igazit el, ezt a lehetőséget nem is tárgyalja, hiszen az egyik alapvető kitétele, hogy a fénysebesség a lehetséges legnagyobb sebesség. Ha a megfelelő képletbe egy fénysebességnél nagyobb sebességet helyettesítünk be, olyan értéket kapunk, amely az adott elmélet keretei között nem értékelhető, semmiféle konkrét, amelynek semmilyen létező állapot nem felel meg.
Itt egy újabb indokolatlan, de logikusnak tűnő feltevés következik, ne felejtsük el játszunk, illetve én akkor játszottam… Képzeljük el, ha a sebességünk átlépi a fénysebesség értékét, akkor az idő visszafelé folyik. Ha az idő múlása a sebesség növelésével lelassul, elérve a fénysebesség értékét: megáll (játszunk, tehát eltekintünk attól, hogy ez több szempontból sem lehetséges), majd ha átlépi azt, az idő visszafelé fog folyni, visszamegyünk a múltba. Ha szerencsém van, visszamegy az időben, minden ami elérte ezt a sebességet, nemcsak én a személy. Furcsa lenne, ha mikor visszaérek, mondjuk a XVI. századba, akkor az űrhajó – amire szükségem van, hogy felgyorsuljak a kívánt sebességre, ezért ki kell mennem a világűrbe, hogy legyen helyem a gyorsuláshoz egyszer csak eltűnne alólam, mert abban a korban ilyen még nem volt. Ezt aligha élném túl, az űrben, légüres térben, nem lehet élni. Nemcsak az oxigénhiány a probléma, még egyéb gondok is jelentkeznének
De tegyük fel, hogy szerencsém van, visszatérek a XVI. századba, leszállok az űrhajóval a Földre. Most tekintsünk el attól, hogy mi történik akkor amikor a „jármű” lelassul, ami szükséges ahhoz, hogy leszálljak. Talán, e miatt vissza kell térjek az eredeti korba, oda ahonnan elindultam, vagy valami más, kevésbé hasznos dolog történhet, vagy egyszerűen nem élem túl a műveletet (gyorsítás, lassítás), aminek bizony meglehetősen nagy a valószínűsége.
Ha mindezt megúszom, kiszálok az űrhajóból, mondjuk azon a helyen, ahol születtem, felveszem a kapcsolatot az akkor és ott élt emberekkel, ahogyan az ilyen tárgyú filmekben lenni szokott. Gondok ebben az esetben is minden bizonnyal jelentkeznek. Agyonverhetem gyermekkorában az ősapámat, tehát én meg sem fogok születni, vagy hirtelen eltűnhetek, vagy egész más emberré változhatom stb. Felmérhetetlen milyen következményei lehetnek ennek a „történelmi”, a történelemre tartozó gyilkosságnak.
De van más is. Tételezzük fel, hogy minden csapdát elkerülök, minden jól sül el, csak megunom az adott kort, és át akarok menni egy másikba. Kiszámolom, milyen sebességgel kell ahhoz utaznom. Hiszen ha már feltételeztem, hogy minden a számomra legelőnyösebb formában történik, akkor az a feltételezés, hogy a megfelelő sebességet is ki tudom számolni már csak hab a tortán. Ezzel megalkottam az időutazás módszerét, igaz, csak az időben visszafelé, csak a múltba tudok menni, meg vissza az eredeti korba ahonnan indultam.
Az is igaz, hogy ez a módszer egyelőre csak elméletileg létezik (lásd a felsorolt nehézségeket), a gyakorlati megvalósítása még nagyon messze van, ha van. Gondoljunk bele, a tömegvonzás felfedezése, a kölcsönhatás képletének megállapítása már elméletileg lehetővé tette az űrutazást, de hogy ez gyakorlati lehetőség is legyen, a technika milyen fejlődése, mennyi idő volt szükséges. Ha a technika rendelkezésemre áll, akkor visszamehetek bármely korba, egymástól nagyon különböző világokba. De vajon hol vannak ezek a világok? A szülőföldemnek ugyanott kell lennie minden korban! Hogyan lehetséges ez? Csak egyféleképpen, ha a különböző világok ugyanabban a térrészben vannak. Mivel az idő folytonosnak tűnik, számtalan világnak kell léteznie, a világegyetemnek ugyanabban a pontjában, ugyanabban a térrészében. Más szóval a tér egy részében számtalan, sőt végtelen számú, egyidőben létező világ kell legyen, attól függően, hogy milyen korban vagyunk, egy most létezik, egy egy héttel, egy másik száz, ezer stb. évvel ezelőtt létezett. Az egyszerre létező világokat (univerzumokat) nevezhetjük párhuzamos világoknak, párhuzamos univerzumoknak. Az óhajtott időutazás a párhuzamos világok közötti átjárást jelentené.
A következtetés a párhuzamos univerzumokról nem csak hihetetlen, hanem ijesztő is. Annak idején a játékot a fantáziámmal itt hagytam abba, soha sem gondoltam újra, sőt más szempontból sem gondoltam át. A fentiek, gondolom, másnak is eszébe jutottak, de ez nem tudomány, legfeljebb egy intellektuális játék.
A közelmúltban került a kezembe A lehetetlen fizikája című könyv, írója egy Amerikában élő japán fizikus, Michio Kaku, aki az egyik kidolgozója volt a húrelméletnek. Pillanatnyilag ez a legmodernebb fizikai elmélet, amely a részecskékre vonatkozik. Említett könyvében a szerző foglalkozik a párhuzamos univerzumokkal is. Milyenek lennének, ha volnának, milyen esélyünk lenne a megtalálásukra, mi lenne ennek a jelentősége, mikor kerülhet sor ezek kimutatására, hogyan mehetünk az egyikből a másikba?
Úgy látszik, a „vad” elképzelések is válhatnak realitássá, csak nem most, hanem a jövőben, és nem pontosan ugyanúgy, amilyen az eredeti elképzelés volt.
