Sok a bajom a politikusokkal. Most éppen egy anyaországi politikus verte ki nálam a biztosítékot. Nem írom le a nevét, mert mint mindig, most sem a személy a fontos, hanem a jelenség. Zavaros világunkban egymásra tevődnek az ideológiák, tudatalatti beidegződések működnek, akkor és úgy merülnek fel, ahogyan és ahol a normális ember nem várná. Az illető az átlagember számára felesleges dologra költött igen nagy összeget, nagyjából az átlag nyugdíj féléves összegét. Ha teheti, senkinek semmi köze hozzá. Most ne vitassuk, hogy honnan volt rá pénze, lehet az elvben becsületes munka eredménye is, hiszen nem ismerünk mindenkit.
A gondom az utólagos magyarázkodással van. Jellegzetes újgazdag hozzáállás, olyan emberé, aki már nem ismeri a valóságot, illetve gyorsan felejt. Azt állítja, hogy ezt minden átlagember megengedheti magának, ami olyan igaz, mint a kísértetjárás. Mikor azt vetették a szemére, hogy urizál, a válasza az volt, hogy ő egy parasztfiú, nem úgy tesz, mint az úri fiúk, ő nem urizál.
Mikor paraszti származásával kérkedett, az ötvenes éveket juttatta eszembe. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek az akkor történtekre. Akkor az állt minden gyanún felül (a mi emberünk), aki jó káder (megbízható, előjáróinak engedelmeskedő, kommunista ember), a paraszti származás erre garancia volt. Talán van még olyan ember, aki emlékszik a kor viccére: „Ki a tökéletes káder? Munkás szülők paraszt gyermeke.” Engem, aki ezt a gyakorlatot megszenvedte, mivel értelmiségi (jogász) volt az apám, rosszul érintett a paraszti származással való kérkedés, ami mentesítene az urizálás vádjától. Ezt a kommunista szöveget egy magát konzervatívnak, jobboldalinak meghatározó politikus szájából hallom, és éppen ma. Micsoda anakronizmus! Remélem, hogy az illető nem gondolta komolyan, felmerült memóriája homályából, és csak úgy kicsúszott reflexből a száján. Nekem nem igazán tetszett, azt hiszem érthető okokból. Nem szeretném újra megélni azt a világot, még részleteiben sem.
Ami az urizálás vádját illeti, azt is megtapasztaltam. Aki viselkedni tudott, rendesen fel volt öltözve, előre köszönt az idősebbeknek, a nőknek: az urizált, nem a proletár erkölcs szerint élt. Ami a proletár erkölcsöt illeti, sohasem tudtam kideríteni mit is értettek ez alatt. A közvetlen környezetemben lévő kommunisták – voltak ilyenek, nem a családban, hanem a szomszédok, az ismerősek között – úgy viselkedtek, mintha a proletár erkölcs és a bunkóság azonos jelentésű lenne.
Miután a mélyen tisztelt politikus úr azt mondta, hogy az úrifiúk urizálnak, nem ő, be kellett látnom, hogy itt megint nem stimmel valami. Szerintem az úrifiúk nem urizálnak, nem is tudnának. Nekik ez az életforma a természetes közegük. Gyermekkorukban megszokták például a késsel-villával enni, a viselkedési normákat, akkor is úgy járnak el, ha senki sem látja. A néger sem játszhatja meg a négert, mert ő az. A tizenkilencedik századvégi gazdasági fellendülés, termelte ki az újgazdagokat, ők az ezeket kigúnyoló humort. Egy régi vicc egy részlete jut eszembe, ahol két újgazdag asszony beszélget egy színházi előadásról. Meséli az egyik, hogy a páholyban egy csodálatos diaré (diadém helyett) volt a fején. Ez akkor a humor forrása volt és joggal.
Urizálni a bunkó szokott, aki egy olyan viselkedési formát egy olyan habitust próbál felvenni, ami nem az övé, amit nem ismer belülről, amit nem is tudhat jól utánozni. Ez a viselkedés számára idegen, a karzatnak szól, hogy lássák milyen előkelő az illető. Minden viselkedés, akkor hiteles, ha azt belülről ismerjük, különben csak talmi urizálás, más szóval felvágás, kérkedés. Nehogy valaki azt higgye, hogy úrnak születni kell, azt is meg lehet tanulni, mint mindent a világon. Akik gyakorolják azok is tanulták valaha, legfeljebb nekik könnyebb volt megtanulni, mert beleszülettek. De hogy hitelesek lehessünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy keveset tudunk, és még nagyon sokat kell tanulnunk. Az igazi baj az, hogy sokan azt hiszik, ők mindent tudnak, ők már azok, akiknek hiszik magukat.
A diploma megszerzése nem ment meg a tanulástól, az egyetemen a szakmát tanultuk, nem a viselkedési normákat, szakemberekké és nem jól nevelt emberré váltunk, az értelmiségi állapot nem jelenti azt, hogy úriemberként is tudunk viselkedni.
Paradoxonnak látszik, de szerintem igaz: ha rájövünk, hogy nem vagyunk úriemberek, akkor azzá válhatunk, ellenkező esetben nem. Megérné megpróbálni. Senkit sem akarok megsérteni amiatt, amiről nem tehet, de talán nem ártana a dolgokat a helyükre tenni, rendet teremteni a szocializmus „ártalmai” után. Habár nem mindenki látja így. Egy szellemes és meglehetősen pimasz tanítványom mondta mikor az osztályon a rendet kértem számon, hogy „a rend a középszerűek menedéke, a zseni átlát a káoszon”. Jót nevettünk rajta, az osztály és én is.