A címben szereplő kifejezés sokat szerepelt már, szerepel most és szerepelni is fog a mindennapi beszédben, az emberi sorsunkat tárgyaló írásokban, és nem is indokolatlanul, és nem is csak azért, mert szemléletesen írja le azt, ami velünk történik.
Tulajdonképpen az idő nem is gyorsul igazán. Az időt folyamatokkal mérjük mint azok időtartamát, talán helyesebb volna gyorsuló folyamatokról beszélni, de az nem volna olyan szép, olyan „költői”.
Ma már banalitásnak tekinthető, hogy az ember a környezethez való szokatlan és aktív alkalmazkodása miatt lett hihetetlenül sikeres élőlény. Nem ő alkalmazkodott, hanem a környezetet változtatta meg, ami sokkal gyorsabb, sokkal hatékonyabb biztosítéka a túlélésnek, mint a többi élőlény alkalmazkodási módja. Igaz, hogy ennek feltételei voltak, vannak, de az ember nevű ”állatnak” birtokában volt a fejlett gondolkozási képesség, a hatékony kommunikációs képesség (beszéd, írás), a végrehajtást biztosító végtag (ügyes kéz). Ezeknek köszönhetően egyre inkább megismerte a természetet, majd sikeresen átalakította azt. Kultúrát, hozott létre, ami jelenti az ismereteket (tapasztalat), az abból elvonatkoztatott törvények felismerését, a társadalom
megszervezéséhez szükséges törvényeket, vallást, művészetet.
Ezek gyűltek, finomodtak. Ebből következett e folyamat magától értetődő gyorsulása, a több ismeret még több ismeretet eredményezett. Az emberek elkezdtek egyre jobban élni, egyre több idejük maradt az ismeretszerzésre, ami meghozta az igényt is a művészetre a még jobb életre stb. Maga a folyamat lassan, döcögősen indult majd a fenti okok miatt egyre gyorsult. Ez a ma is folytatódó fejlődés hosszú időt vett igénybe, most is tart, és tartani fog a jövőben is.
Példának lássuk a tűz történetét. A tüzet, a görög mitológia szerint Prométheusz lopta el az istenektől és adta az embereknek. Meg is kapta érte a büntetését. Az emberekkel jót tett, de magára haragította az isteneket. Nem esküszöm meg arra, hogy így történt, talán egy villámcsapás volt Prométheusz, aki a tüzet hozzáférhetővé és tanulmányozhatóvá tette az emberek számára. Nemhiába szól erről a mitológia ez nagyon fontos volt az embereknek, nagy ugrást jelentett a beindult fejlődésben. Megtanultak tüzet gyújtani, ami megvédte őket a hidegtől és a veszedelmes állatoktól. Minden ezzel indult.
Gyűltek a tűzzel kapcsolatos ismeretek, látták annak pusztító hatását, veszélyét, de egyre több lehetséges alkalmazásra is fény derült. Hogy az induló folyamatok hogyan és milyen időrendben játszódtak le pontosan nem tudhatom, csak a fontosabb állomásokat említem meg.
Talán a tüzet először az ételek preparálására használhatták, feltalálták a főzést, a sütést (kenyér!), ami puhábbá tette a húsokat, de egyéb ehető dolgokat is. Ami csak később derülhetett ki: a főzés az ételt tartósítja, ha nem is hosszú időre, és csökkenti a fertőző betegségek terjedését (ma már tudjuk, baktériumölő hatásánál fogva).
A felhasználás során igyekeztek a tüzet uralni, egyre kisebb helyre „bezárni”, hogy könnyebben szabályozható, ellenőrizhető legyen, hogy elkerülhető legyen a pusztító hatása. A felhasználási cél függvényében létre jöttek a tűzhelyek, kicsi tűznek a főző-, illetve fűtőberendezések (a rómaiaknál már padlófűtés is létezett), háborús célra a „görögtűz” (gyorsan, nagy hő felszabadulásával égő anyagok). Léteztek ipari célú tűzhelyek, fémek számára, öntő-, illetve kovácsműhelyekben, először a bronz, a réz majd a vas előállítására, megmunkálására. Ehhez a tűz élesztésére volt szükség (a fújtató feltalálása…), magas hőmérsékletű égésre a fémek
megolvasztására.
Az ókori görög kultúra terméke a tűznek első, mozgás előállítására szolgáló berendezése, a Hérón-gömb. Ez egy vízszintes tengely körül elforduló gömb, oldalán középen két derékszögben elhajlított csővel. Ha az alatta lévő tartályt melegítjük a fejlődő gőz kiáramlik a két csövön és a gömb forgásba lendül. Követhető a tűzhelyek fejlődése, a tűz uralásának a technikája. Kezdődött a kövekkel körülhatárolt nyílt tüzekkel. A kövek gátolták a tűz továbbterjedését, térben körülhatárolták azt. Ezt a technikát ma is használják elvétve a sivatagban lakó arabok. Aztán következtek az épületekben a zárt tűzhelyek: kövekből, téglából, kerámiából épített kemencék és ehhez hasonló kisebb-nagyobb konyhai tűzhelyek. Ezek rögzítettek, nem voltak szállíthatók.
Az újkor hajnalán megjelentek a szállítható, vasból épített tűzhelyek: a kazánok. A fémek alkalmazásának köszönhetően ezek kisebb méretűek voltak és a környezetre kevésbé veszélyesek, bennük a tűz könnyebben ellenőrizhetővé vált. Ezeket nagy többségükben a bányászatban a fémiparban, a folyamatokban szükséges vízgőz előállítására használták.
A következő ugrás a hő mechanikai munkává alakítása volt. Már az ókorban világos volt, hogy ez lehetséges, de hiányzott az ehhez szükséges berendezés, a gép. Előállításával már a 17. században próbálkoztak, de működő gőzgépet csak James Wattnak sikerült megépíteni 1769-ben. Ez a gép nagyon sikeres lett, alkalmazták a bányaiparban (víz kiszívására, felvonó működtetésére stb.), a közlekedésben (vonat, hajó. traktor motorként, cséplőgép meghajtására). Ezzel kezdődött a technikai civilizáció. Ezeket nevezzük külső égésű motoroknak, mert az égés (a kazánban) és a munkavégzés (a kiterjedéskor a gép munkahengerében) megy végbe.
Ilyen motorokat ma már nem használunk. Az időt egyetlen külső égésű gőzmotor élte túl, az elektromos áram előállítására használt gőzturbina. Egy kazánban víz melegítésével gőzt állítunk elő, majd a turbinába vezetjük, ahol a gőz a turbinalapátok segítségével megfogatja a turbina tengelyét.
Végezetül a gőzgépekről még mondjunk el valamit. A mozdonynál, de más gőzgépeknél is a gép legnagyobb egysége a kazán, ahol a gőz létrejön, ahol a munkavégzés történik, a hengerek lényegesen kisebbek. És egy személyes megjegyzés: szerintem a mozdony még nagyon hasonlít egy állatra, kinézésében, szuszogásában. Gyermekkoromban láttam ilyen gőzgéppel működő úthengert munka közben. Turbina motorokat most is használunk a közlekedésben, helikopter, repülőgép motorként, sőt nehéz járműmotorként (tank), itt nem gőzt használunk munkavégzésre hanem kőolaj származékok az égéstérben elégetésekor kapott gázokat.
Az égéstér következő lecsökkentése a belső égésű motorokkal kezdődött a 19. század végén. A használt keverék (benzingőz és levegő) a motor egyik legkisebb alkatrészében jön létre (ez a karburátor), az égés és a munkavégzés pedig a sokkal nagyobb hengerekben történik, a külső szemlélő számára láthatatlanul nem úgy, mint a külső égésű motorok esetében.
Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, világos, hogy ezek a motorok sokkal bonyolultabbak, mint a gőzmozdony. Zseniális feltalálók hozták létre és újították ezeket, amíg a mai (sajnos vagy szerencsére) kifutóban lévő motorok elkészültek. Az égés és a kiterjedés (munkavégzés) itt egy kisebb fémmel határolt térben, a hengerekben szabályozottan megy végbe.
Az eddigiekből levonhatjuk a következtetést, hogy a tűz hosszú története alatt lényegében az égés folyamán keletkező hőenergiát hasznosítottuk. Eleinte csak melegítésre, majd a technikai civilizáció megjelenésével munkavégzésre is alkalmassá tettük.
A tűz megjelenésének időpontja a történelem homályába vész, a külső égésű motorok a 18. század végének a termékei (elképesztően hosszú idő), majd körülbelül száz év után jelennek meg a belsőégésű motorok. Ezt nevezzük az ismeretszerzés, a technikai fejlődés felgyorsulásának.
Ma már tudjuk, hogy nemcsak az égéskor szabadul fel hő. Ez már nem tartozna az írásunk tárgyára, a tűz diadalútjára, ha a termonukleáris folyamatok során nem merülne fel a reakció bezárása, már csak azért is, hogy azt szabályozni tudjuk. A maghasadásos reakció alapján működő atomreaktorok problémája lényegében megoldott, bár a működés biztonságán még lehetne jobbítani. A hőenergiát adó maghasadás egy nagy térben, a reaktorban megy vég be, a hőt a hűtőrendszer kiviszi a reaktorból, annak a segítségével gőzt fejlesztünk, ami általában gőzturbinát forgat.
A másik sokat ígérő reakció a magfúzió. Ezt már jó hetvenöt éve ismerjük (hidrogénbomba), de „megszelídítésé” ma is a fizikusok meg nem oldott házi feladata. Ebben két könnyű magot (például két hidrogénmagot) legalább százmillió fokra kell melegíteni és hatalmas nyomásnak kitenni, hogy a fúzió végbemenjen és kialakuljon egy héliummag. Könnyű belátni, hogy ennek a „tűznek” a bezárása (nincs olyan anyag, ami ezt kibírja) meglehetősen problematikus, más technikát kell találni. Igyekszünk ezt az üzemanyagot mágneses térrel, erővonalakkal bezárni. Mivel az üzemanyag igen kis mennyiségű, még kisebb térbe zárható. Egyelőre ez a probléma, ami korszakváltozást jelentene, még megoldásra vár, bár már vannak nagyon biztató eredmények.
Végezetül engedtessék meg nekem, hogy a gyorsuló idő (folyamat) illusztrálására a saját, a hangrögzítéshez kapcsolódó élményeimet írjam le.
Kiskamasz koromban (az ötvenes évek elején) kezdtem társaságba járni hasonló korosztályú gyerekekkel. Az összejövetelek alkalmából tanultunk meg táncolni és az ellenkező nemű gyerekekkel viselkedni,tekintve, hogy külön iskolába jártunk. Természetesen mindez szülői tanítás és felügyelet alatt történt. A fegyelmezéssel nem sok gond volt, mert mind jólnevelt gyerekek voltunk. Az első alkalmakkor, ha jól emlékszem a zenét egy gramofon adta.
Egy kurblival fel kellett húzni a beépített rugóját, majd ráhelyezni a nagy lemezt és a lemezre a tűt. Ha elindítottuk, a tűhöz tartozó tölcséren keresztül elnyekergett egy többnyire ismert dallamot. Áram nem kellett hozzá, de a hang sem volt hifi minőségű, minden lemez után újra fel kellett húzni. A hangrögzítés mechanikusan történt a bakelit lemezbe vésett barázdákkal.
Nemsokára (néhány év múlva) megjelent a lemezjátszó, akkor pikapnak (a pick up fonetikusan) hívtuk. Ez már árammal és elektroncsövekkel (erősítés) működött, lényegesen jobb hangminőséggel. A hangrögzítés ugyancsak barázdákkal történt. A használt lemez eleinte a nagy bakelitlemez volt, egyik oldalán egy zeneszámmal, majd következtek a mikrobarázdás lemezek, oldalankét három számmal még jobb hangminőségben. Ezek már középiskolás korom zeneforrásai voltak. A középiskola utolsó éveinek egyikében (1959, 60) találkoztam először a mágneses hangrögzítéssel, egy, az iskola tulajdonában lévő szovjet gyártmányú elektroncsöves, orsós magnetofon képében. Nagyjából egy nagyobbacska rádió méretű, talán valamivel azon is túltett, ahogy az a nagy Szovjet Unióban gyártott ipari termékhez illett. Egy ilyen méretű dolog hordozhatósága fel sem merülhetett. Valamilyen ünnepségre készültünk és a vers betanulásához használtuk, hogy lássuk a hibáinkat. A hangrögzítés egy mágneses szalagon mágnesezéssel történt.
A következő lépcsőfok a kazettás magnó volt. A rögzítés itt is mágnesezéssel
történt, de a szalag, a jobb kezelhetőég miatt, egy kazettában volt. Ezzel, szintén, mint a szovjet ipar termékével (szovjetunióbéli kirándulások hozamaként) találkoztam. Elsősorban a gyermekeink „szövegeit” vettük fel vele valamikor a hetvenes évek közepén, végén. Elég olcsó, de csúcsminőségnek aligha volt nevezhető. Nem is szolgált sokáig. Szintén a mágneses rögzítés egy formája volt a mágneses lemez. Ezen a lemezen tároltuk az első unokánk fényképeit (született 2000-ben), amelyeket e-mailben kaptunk, Németországból, ahol a nagy fiunk családostól dolgozott. Ezekből fejlődött ki a számítógépek ma már nélkülözhetetlen merevlemeze, amely lehet beépített, illetve cserélhető, hatalmas memóriával. A mágneses rögzítés már használható volt
hangrögzítéssel kombinált kép rögzítésre is. A rögzítő, illetve a lejátszó berendezéseket neveztük videónak, ekkor kezdtek elterjedni a „házi mozik”, ahol az így rögzített filmeket lehetett lejátszani.
A következő technika a CD, illetve a DVD volt. Kisebb, jobb minőségű, egyszerűbben használható technikát jelentett. Ezeket a számítógéppel is le lehetett játszani. Akkor már a saját személyi számítógép nem volt ritkaság, nálunk is lehetett használt és felújított gépeket elég olcsón vásárolni.
Ma már az adathordozó a memória USB (pen drive) egyre nagyobb kapacitással. Könnyen kezelhető, kicsi és gyakorlatilag torzításmentes.
Az egész általam személyesen megélt történet körülbelül hetven év alatt játszódott le. Nos, ilyen lényeges változásokat éltünk meg, a háború utáni technológia egyre gyorsabb fejlődést hozott.
