Minden kétséget kizáróan öregszem. Vagy már meg is öregedtem? Ha máshonnan nem
is venném észre, akkor a folyamatot a filozófiai hajlamom is jelezné, amely az élet értelméről való gondolkodásban nyilvánul meg. Sajnos, nincs olyan szerencsém, hogy ez lenne az öregedésemnek egyetlen jele, sokféle módon kapom a figyelmeztetéseket arról, hogy az idő telik, sőt a java már el is telt. A feleségem azt szokta mondani ezekre a jelekre – fájdalmak, a szerveink nem tökéletes működése stb. –, hogy megint csengetnek.
De ha az élet értelméhez nem is tudok hozzászólni, legalább azt sejteni vélem, miért
kell élni.
Furcsa dolog az élet. Létezik egy nagy egész, amit természetnek szoktunk nevezni,
amihez hozzátartoznak nemcsak a földi dolgok, hanem az égitestek is. Ez a rendszer,
ismereteink szerint egységesen viselkedik, minden része ugyanazoknak a
törvényszerűségeknek van alávetve. Megcsodáljuk bámulatos sokféleségét, ámulunk a
lehetőségein. Elgondoljuk, hogy a véges számú részecskéből összetevődő anyag, milyen
nagyszámú lehetőséget rejt magában.
A részecskék közötti kölcsönhatások sem korlátlanok, mai tudásunk szerint összesen négy alapvető kölcsönhatás van, erős, elektromágneses, gyenge és gravitációs. Ezek együtt hozzák létre a jelenségek szinte végtelennek tűnő sokaságát. Ráadásul az élet ezektől egy kicsit elüt. Azzal, hogy az élőlények bonyolult rendszerek, biológiai automaták, amelyek úgy alakultak ki, hogy minden körülmények között
igyekeznek fennmaradni, magukat „újrateremteni” (létfenntartás, fajfenntartás) még meg tud birkózni ez a tudományos világkép. Az új változatok megjelenése (mutációk), illetve azoknak a környezethez legjobban alkalmazkodó egyedeink tovább élése (kiválasztódás) magyarázza a fentieket.
Az élőlények bonyolult, önszabályozó rendszert alkotnak, a szervetlen
környezettel egyetemben, ahol mindennek megvan a maga helye, a részek egymásra vannak utalva. Egyik sem fordul szembe a másikkal, nem igyekszik a másikat elpusztítani. Az állat nem öl, ha nem éhes.
Könnyű belátni, hogy az ember egy kicsit más élőlény. A természetben nem látszik a
„szükségessége” egy olyan élőlény megjelenésének, amely öntudattal rendelkezik, megismeri önmagát (az anyagot), kultúrát teremt. Természetesen, ha már van ember, akkor a tudománynak, a kultúrának hasznát veszi, de ez nem oka a megjelenésének, nem magyarázza azt. El lehet képzelni egy olyan világot, amely egészen jól működik ember nélkül, sőt talán még jobban is (lásd környezetrombolás), ahogyan a földi világ az
ember megjelenése előtt hosszú időn keresztül létezett.
A fenti gondolatmenet után inogni látszik a tudományos világképünk. Mert például kérdezni éppen azt is lehetne, hogy szükséges-e a természet működéséhez a varangyos béka. A válasz természetesen az, hogy nem feltétlenül szükséges. Csakhogy a párhuzam erőszakolt, meg sántít is. A varangyos béka és mondjuk, a hópárduc között nem olyan nagy a különbség, mint a béka és az ember között.
Minden élőlény úgy alkalmazkodik a környezetéhez, „hogy önmagát változtatja meg”. Külső behatásokra (például radioaktív sugárzás) mutációk jönnek létre, és a környezet ezek közül kiválasztja azokat az egyedeket, amelyek az új helyzetben életképesek. Az ivaros szaporodás is a változatosságot szolgálja, közvetve a túlélést, sőt a számunkra az ivaros szaporodásnál (lásd szerelem) kevésbé szimpatikus halálnak is lehet ilyen szerepe, az élettér „felszabadításával” elősegíti az új fajok megjelenését, elterjedését.
Az ember ebből a szempontból kakukktojás, bár ugyanolyan folyamatok vezettek a
megjelenéséhez: mutációk és a kiválasztódás. Az ember nem magát, hanem a környezetét változtatja meg. Nem bundát „növeszt” a hideg ellen, hanem házat épít és felhasználja a tüzet. Könnyű belátni az állítás igazát, sőt mindenki tudna erre példát mondani.
Ennek a tevékenységnek feltételei és következményei is vannak. Szükséges hozzá a kellőképpen fejlett agy, amely képes az ismeretek megszerzésére és azok alkalmazásainak kigondolására, egy olyan kéz, amely az elgondolást meg is tudja valósítani, a beszédet lehetővé tevő anatómia, vagyis több nagyjából egyidejű mutáció. Természetesen kommunikálni is tudni kell (beszéd, írás), hogy a tudásunkat tovább tudjuk adni, a munkákat meg tudjuk szervezni. Ezek a lehetőségek csak egy élőlény számára, csak az ember számára adottak, (legalább is kis időintervallumban) egyidejű kialakulásuk valószínűsége csekély, ritka jelenség kell legyen.
A következménye sem semmi, tönkretesszük az életünket biztosító környezetet, minden ellen dolgozunk – a túlélés nevében –, ami a túlélést lehetővé tenné. Egy egyensúlyban
lévő társadalom helyett, ami a fenntarthatóságot biztosítaná, a terjeszkedést istenítjük, amit fejlődésnek csúfolunk.
Az egésznek „piramisjáték” jellege van – nem lehet a végtelenségig terjeszkedni. Míg más élőlények nem tudnak globális katasztrófákat előidézni, ami magát a földi életet veszélyezteti, mi büszkén mondhatjuk, hogy tudunk. Emlékezzünk az ötvenes évek
atombomba-pszichózisára, vagy a ma divatos környezeti, éghajlati fenyegetésekre.
Ha megbízunk az emberi elmében, és mi mást tehetnénk, reméljük, hogy meg fogjuk
találni a megoldást. Optimizmusunkat csak a történelmi tapasztalatunk korlátozhatja és nem minden ok nélkül. Láttunk ilyet is meg olyat is. A XIX század végén az volt a gond, hogy ha a közlekedés ilyen iramban fejlődik, akkor a földet vastagon fogja borítani a lótrágya. Nem így történt, a lovakat felváltották az autók, amelyek, a változatosság kedvéért a levegőt teszik tönkre. Ma már látszik, hogy erre is akad megoldás.
Az ember más, másak a lehetőségei másak az eszközei, egy olyan élőlény, amely
szembefordult létezésének természetes feltételével, a környezettel, annak rovására akar
kényelmesen, pazarlóan élni. A természet nem pazarol, nem használ fel több anyagot, több energiát, mint ami feltétlenül szükséges.
Mindemellett az élet önmagában is hord valamilyen értelmet. Az élet folyamán minden ember megismeri önmagát, környezetét, ami csodálatos élmény az egyén számára, ami az életet széppé, érdekessé teszi.
Minden az ember másságát támasztja alá, azt, hogy kilóg a sorból, nem olyan, mint a
többi élőlény. A jó kérdés az, hogy miért, mi magyarázza ezt a nyilvánvaló igazságot. Sajnos erre a kérdésre sem tudom a választ, talán nincs is erre jó válasz. Legfeljebb abban bízhatunk, hogy amit a természet törvényei nem tiltanak, az létrejöhet, sőt létre is jön, legfeljebb nagyon ritkán. Az élet ilyennek látszik. Nagyon ritkának.
Emiatt nem túlságosan bízhatunk abban, hogy egy hozzánk hasonló, értelmes lénnyel valaha is találkozni fogunk.
