Muhi Miklós: Dáváj csász

Valamikor nagyon ismert volt, ma már kevésbé az, de kell még egy bizonyos idő, meg generációk eltűnése, hogy teljesen elfelejtsük.
A második világháború vége felé járunk, Németország veresége nyilvánvaló, csak a fanatikusak hisznek még a győzelemben, ha hisznek. Szatmárnémeti lakossága a masszív bombázások után megunta a háborút, már mindenki szabadulni szeretett volna tőle. Apámat is, negyvenéves kora ellenére, behívták katonának, Szinérváralján osztották a semmit, hasonló korú „katonák” társaságában. Ebből az egyetlen „haszon” az ügyvédi irodájának a tönkremenetele volt, mivel nem tudott vele foglalkozni. A háború vége felé beállott zűrzavarban, gondolom én, mindenképpen tönkrement volna, de ez akkor még nem volt nyilvánvaló.
Apám egységét is megindították Németország felé, hogy megállítsák a szovjet hadsereg előrenyomulását, a majdani csodafegyver segítségével, amelynek a megjelenése a fronton már csak órák kérdése, legalábbis az akkori propaganda szerint. Aki a győzelemben nem hitt, azt defetistának nevezték, és hozzáállását a háborúhoz mélyen elítélték, aminek sokszor tragikus következményei voltak. A valóságot nem akarták tudomásul venni, lehazudni könnyebb és olcsóbb is volt. Ezt a habitust aztán viszontláttuk a kommunizmusban is.
Apám valahogy „lemaradt” a csapattól, és mit tesz Isten, pont Szatmáron a családjánál, a két kicsi gyerekénél. Mit szépítsük lelépett a hadseregből, minek okán katonaszökevénynek minősült, és ha elkapják, azonnali főbelövés vár rá. Sokan voltak még hasonló helyzetben, meg még sokkal rosszabban is – lásd: a zsidóság –, érthető volt, hogy mindenki várta ennek a lehetetlen helyzetnek a végét, ami akkor következik be, amikor bejönnek az oroszok, amikor átszalad rajtunk a front. Az oroszok bejövetelét sokan és türelmetlenül várták, mert ez számukra, mint apám számára is az életveszély elmúlását jelentette.
A várva várt helyzet bekövetkezett, de nem sok köszönet volt benne, újból ki volt téve mindenki mindenféle veszélynek. A bevonulás megtörtént, apám akkor találkozott oroszokkal, amikor hazafelé ment az egyik közeli faluból, ahova családja a bombázások elől menekült. A katonák megpróbáltak vele beszélni, ami a címben szereplő felszólításra korlátozódott, mivel az oroszon kívül egyéb nyelvet nem ismertek. Apám hiába próbálkozott az általa ismert (román, német, angol) nyelven megértetni magát, hátha le tudja őket beszélni az óra rekvirálásról, de ez nem sikerült neki, és amikor ők a hátukról előre fordították a „dáváj gitárt” (dobtáras géppisztoly) rögtön átnyújtotta nekik az arany zsebóráját, a polgári státuszszimbólumot. Mivel már hallott a katonák különös vonzalmáról az órák iránt, anyám kis karóráját a bokájára szíjazta. A csel bevált az aranyórával elégedettek voltak, nem kerestek másikat. Ők, akik az órát is alig ismerték, nem gondolták, hogy abból egy civilnél kettő is lehet, útjára engedték. Anyánk utólag is megijedt, miután a kalandot a férje elmesélte neki mint kedélyes beszélgetést a győztes katonákkal.

Azután kevésbé kedélyes dolgok következtek. A katonák bejöttek a lakásunkba, aránylag józanon (szerencsénkre), mindent megvizsgáltak, az éléskamrában az üveges befőtteket egyenként lelkiismeretesen a földhöz vágták, az egész kamra járhatatlan lett a befőttek, a lekvárok és az üvegcserepek miatt. A szobákban volt anyám gyönyörű diófa furníros bútora. A szuronyukkal feltörtek minden ajtót és fiókot, meg sem próbálták kinyitni, gondolom, nem láttak még ilyet, nem tudták, hogyan kell. Apánk érdeklődésére azt mondták, hogy német katonákat keresnek (volt egy, aki egy kicsit tudott németül), arra viszont nem reagáltak, hogy egy fiókba nemigen fér el katona. Gondolom értékeket, aranyat, szeszt kerestek, de nem találtak. A szüleink aránylag olcsón megúszták, az aranyóra és a befőttek, lekvárok elvesztése, a bútorok megrongálása nem tűnt pótolhatatlan veszteségnek a mások veszteségeihez viszonyítva. Szerencséjük volt, olyan katonákat fogtak ki, akik a többiekhez képest „műveltek” voltak, apámnak sikerült, ha nehezen is, szót érteni velük.
Nem voltak rossz emberek. Őket is meg lehetett érteni, de megértésük nem segített a rengeteg nagyon rosszul járt emberen. Hihetetlenül tájékozatlanok voltak, nem ismerték a villanyvilágítást, pedig azt náluk „Iljics lámpájának” hívták Lenin után, aki szorgalmazta a villamosítást (akkor még nem igazán ment). A legszebb az egészben az volt, hogy nekünk, akinknek a városában akkor már több mint negyven éve volt villanyvilágítás, tőlük illett volna tanulni, alkalmazni a haladó szovjet tapasztalatot, ahogy akkor mondták. Nem tudták mi a WC, nem a vízöblítésűre gondolok, ami akkor nálunk is ritkaságnak számított, hanem az egyszerű udvar végében lévő „budi” sem, ami már mindenütt volt. Nem tudták mi a befőtt, mi a lekvár, gondolkozás nélkül törték fel a bútorok zárjait, amelyeket csak 1969-ben javíttatott meg a húgom, mikor férjhez ment. Ezek a számunkra hihetetlen tájékozatlan emberek kikerültek valahonnan Ázsiából a frontra, megérkezve a számukra ismeretlen Európába, amiről még csak nem is hallottak, nemhogy ismerték volna, nem igazán tudtak alkalmazkodni az itteni valósághoz. A német katona más volt, számára a viselkedés nem volt gond, hiszen otthon is hasonló volt az élet, de hihetetlen kegyetlen tudott lenni, ha a helyzet úgy hozta, például, túszszedés, partizánharc esetén.
Ezeket a fiatalokat a háború tanította, tudták, hogy életben úgy maradhatsz, ha te lősz először, ezért a géppisztolyt gondolkozás nélkül használták, nem mérlegeltek. Ha nem értett valamit, és majdnem semmit sem értett, jött a „dáváj gitár”, aminek nagyon sok ártatlan ember áldozatul esett. Tudták, ma élnek, de bármikor meg is halhatnak, ez vezérelte őket az élvezetek hajhászásában. Ha alkoholt találtak kontroll nélkül ittak, a totális lerészegedésig, amikor már nem uralták a tetteiket, lerohanták a nőket, függetlenül a koruktól, nem volt számukra túl fiatal, sem túl öreg, hiszen akkor és ott akartak még egy kicsit élni.
Sokan megjárták a felszabadítókkal. Én is ismertem egy nálam egy kicsit fiatalabb embert, akiről mindenki tudta, hogy egy szovjet (orosz) katona az apja. Sohasem derült ki, tudomásom szerint, hogy ki volt az a katona, valószínűleg elesett a fronton. Szatmáron a Vasile Lucaciu szobra helyén volt a szovjet hősök emlékműve, amelyről a szatmáriak úgy tudták, hogy oda temették a metilalkoholmérgezésben meghalt szovjet katonákat, akik úgy megörültek az alkoholnak, hogy azt sem bánták, vagy talán nem is tudták, hogy mérgező. Mesélték, hogy a lányok, asszonyok, gondolom, utoljára, akkor maszkírozták magukat, csúnyának és öregnek, hogy megússzák a szovjet katonák erőszakos, fegyverrel nyomatékosított, beható érdeklődését. Ez anyánknak segített, de nagyon soknak nem, talán ez is, mint minden, szerencse dolga is volt.
Nem csak az ellenségtől féltek, nagyon féltek a saját feljebbvalóiktól is. A tisztek gyorsan és kegyetlenül büntettek. Köztudott dolog volt, hogy az orosz vezetés nem törődött az emberélettel, bárhol, bármikor bármennyit feláldoztak, gondolkodás nélkül, ha a helyzet úgy kívánta. Az ország hatalmas, szinte kimeríthetetlen embertartaléka, ha nem is indokolta, de lehetővé tette ezt.
Amikor a front túlhaladt rajtunk, az élet úgy-ahogy normalizálódott. Beindultak a dolgok, az emberek elkezdtek bízni abban, hogy van jövőjük. A mi megszaporodott családunk is (megszületett a legkisebb testvérünk) kezdett egyenesbe jönni. Apánk bíró lett, a körülményekhez képest jól keresett, anyánk is dolgozott, úgy nézett ki minden rendeződik, ki fogjuk heverni a háborút. Szüleinknek sem volt könnyű. A háború előtti rendszer sem volt igazán demokratikus, egy diktatúraszerű rendszerben éltek, nem beszélve az utolsó évek nyilas terrorjáról, a besúgásokról, a pitiáner, de emberéletekbe kerülő bosszúkról. Az a rendszer sem viselte el a kritikát (milyen megdöbbentő hasonlóság!), anyám újságíró testvére bírálni merészelte a németeket, és védeni a zsidókat, mire a Dachau-i koncentrációs táborban találta magát, a kalandot alig élte túl.
Az egymást követő két rendszer hasonlóságát bizonyítja, hogy mikor apám a táborból hazakerült, naivitásában elhitte, hogy demokráciában él, ahogy a propaganda harsogta, tette, ami az újságíró dolga, informált és bírált. Bírálta a szovjet hadsereget, a rendszer túlkapásait és hazugságait. Szerencséjére nem csukták be (hiszen akkor jött Dachauból), nem került táborba (mert akkor is volt ilyen), csak az írástól tiltották el, technikai szerkesztőként ment nyugdíjba.
Apámnak, lelkiismereti okokból, megvolt a háború előtti rendszerrel is a konfliktusa. A rendszer (főleg a magyar) – habitusa szerint – egy korszerűtlen, anakronisztikus, talán sohasem létező társadalmat majmolt. Kinevezték apánkat szolgabírónak (tudott románul) a nagysomkúti járásba (akkor ez Szatmár megye volt). Rövid idő múlva le is mondott, nem tetszett neki a hatóságok arrogáns, a tényeket következetesen figyelmen kívül hagyó viselkedése, inkább ügyvédi praxist kezdett, ahol meg tudta őrizni a relatív függetlenségét.

A háború után induló, óhajtott változás, a demokratikus társadalom irányába történő elmozdulás hamar véget is ért. Az egészről gyorsan kiderült, hogy csak egy diktatúra szünet volt. Az előző diktatúrát a „szocializmus győzelmével” egy igen kemény diktatúra váltotta fel, a proletárdiktatúra. Szegény szüleink, akik egy nagyon rövid ideig a háború után demokráciát „játszhattak”, kénytelenek voltak belátni, hogy ez csak illúzió volt, mert a szovjet mintára megjelent proletárdiktatúra szürrealista társadalmat teremtett. A társadalomtudományok (jog, közgazdaság, történelem, filozófia stb.), az irodalom (tanmese jellegű), a zene (lelkesítő jellegű) pártossá váltak, a kommunista párt érdekeit voltak hivatva szolgálni. Az emberek parancsra elvtársnak szólították egymást, kihangsúlyozandó, hogy mindenki mindenkivel és főleg a párttal egyetért. Emiatt mondott le apám a bírói állásáról.
A lélek, a tudat, az erkölcs intézményes és következetes megnyomorítása elkezdődött. Erkölcsös az lett, ami a kommunizmus céljainak megfelel (erkölcstelenség!), a lélek másodlagossá, jelentéktelenné törpült, a tudatot át kellett hassa a kommunizmus tana. A legfőbb érték nem a kreativitás, a divergens gondolkozás, az alkotóképesség lett, hanem a többségükben bunkó kommunista vezetők és az összetákolt kommunista ideológia iránti feltétlen hűség. Az egyéniség, az önálló gondolkozás, a világról alkotott saját vélemény veszedelmes tulajdonságnak számított.

Ha valaki nem állt be a sorba (úgy, hogy ki se látszódjon belőle) az már ellenségnek (a kor szóhasználata szerint osztályellenségnek), üldözendőnek számított. Ha vallásos imádattal csodáltad a legfőbb vezetőt és a közvetlen vezetőid, akkor és addig voltál bizalomra méltó, fontos beosztást betöltő, értelemszerűen az átlagnál sokkal jobb körülmények között élő valaki.
Ez is jellemromboló hatással volt az emberek többségére. Mivel vagyona nem lehetett senkinek (csak munkás és/vagy parasztszármazású ember jöhetett szóba, legalábbis az elején), önálló, az államtól független keresete sem lehetett senkinek, mindenkinek az életszínvonala a főnökeitől függött, ami miatt azok feltétlen „imádata” a rendszer alapvető vonása lett. Mindenkit alázatos szolgává, kezelhető, ellenőrizhető alattvalóvá igyekezett tenni a rendszer. Kizárt volt, hogy az ember a saját lábára álljon, ne vakon szolgáljon akárkit. Igyekezetek kiölni az emberekből az egyéniséget, kiirtani az önálló, munkájára méltán büszke, öntudatos polgárt. A polgár szót nem is használták, annak hagyományosan pozitív tartalmi vonatkozásai miatt, inkább az idegen, pejoratív értelmű burzsujt emlegették. Ilyennek képzelték a kinevelendő új, szocialista, kommunista embert.
A társadalom sakkban tartását szolgálta a hiánygazdálkodás is. Sokszor többféle árucikket nem lehetett kapni, amiknek a beszerzése az embereket elfoglalta, hosszadalmas és felesleges sorban állásra kényszeríttette, ideges hangulatot teremtett. Ezt az áruk termelésének a hiányosságai, a gazdaság törvényeinek csak vélt ismerete, a rendszerbe kódolt hibák is okozhatták, de a vezetésnek mindez kapóra jött, segített a társadalmat uralni. Magam is, gyermekként órákig álltam sorba a család kenyeréért. Elképesztő, abszurd drámának tűnt az életünk. Az abszurditására jellemző a kor vicce. A nyugati ember meglátja a véget nem érő sorokat, megkérdi miért állnak ott sorba, cukorért volt a válasz. Hát én inkább megvenném, mondta a külföldi.
A „dáváj csász”-ban mint elvben, módszerben nem a „csász”(az óra) volt a lényeg, hanem a „dáváj”(ide vele), magyarán a rablás: erőszakkal elvenni mindenkitől, amit lehet. Ezért a „dáváj csász” tovább folytatódott, kicsi, de a lényegen nem változtató módosulásokkal.

A katonák garázdálkodása után rögtön jött a „málenkij robot”, vagyis az emberek munkaerejének az elrablása. Az apropó erre egy tény volt, a Szovjetuniót a háború lerombolta, tehát azt fel kellett építeni. Ki építse fel, aki azt lerombolta, tehát a németek. E logikusnak tűnő érv alapján összeszedték a német nevű embereket Szatmár környékéről és elvitték Ukrajnába, bányákba, gyárakba, a mezőgazdaságba dolgozni, még akkor is, ha a zömében sváb embereknek semmi közük sem volt a náci Németországhoz, sokan németül sem tudtak. Az álszent igazságkereső magatartás köpenye alól kilógott az ingyen munkaerő erőszakos megszerzésének a lólába. Ha már nem mindég tudták megszerezni az igazi bűnösöket, meg a célhoz mérten kevesen is voltak, beérték az ártatlanokkal is, ha csak egy kicsit is hasonlítottak a bűnösökhöz. Vitték a gyerekkorból alig kinőtteket is, akik már koruknál fogva sem lehettek bűnösök, meg a nőket is – kellett a munkaerő. Hogy jelentős részüket ott temették el a hiányos táplálkozás, a kezeletlen betegségek miatt, az senkit sem érdekelt. Hadifogoly nagybátyán mesélte, hogy a civil lakosság sem volt sokkal jobb helyzetben, hiszen mindent felemésztett a hadsereg és a fegyverkezés. Vigasz az egészben, hogy ha betegen is, de sokan hazakerültek, nem gázosították el őket.
A következő „dáváj csász” volt a földreform, felszámolták a nagybirtokokat, de akkor még a nincstelen parasztok földet kaptak, majd jött az államosítás. Ettől kezdve a rablási tevékenységet nem a szovjetek végezték, hanem a helytartóik, a mi saját, de semmivel sem különb kommunistáink. Akinek volt valamije attól azt elvették, gyárat, üzletet, műhelyt, házat. Még egy darabig megmaradtak azok a műhelyek, ahol a tulajdonos maga dolgozott, azokat hatalmas adókkal tették tönkre. A parasztoktól visszavették a földet a kollektivizálással. A parasztot bekényszeríttették a kollektív gazdaságokba, ahol a föld elméletileg, propagandisztikus célok érdekében „közös”, gyakorlatilag állami tulajdonba került. Aki nem akart bemenni, azt a beadásokkal nyomorították meg, kötelezően el kellett adnia a megtermelt javait az államnak mélyen a piaci ár alatt. Ha nem adta be az előírt mennyiséget, az szabotázsnak számított, börtön járt érte, hát persze, hogy önként és dalolva lépett a megzsarolt paraszt a kollektív gazdaságba, vagy a városba menekült, munkásnak állt. Rosszul járt a parasztság legértékesebb rétege, aki tudott és akart is dolgozni, hatékonyan is dolgozott, gyarapodott, őket nevezte a rendszer kulákoknak és minden eszközzel harcolt ellenük. Ismerve a kommunistákat, ezek az eszközök nem feltétlenül voltak törvényesek, sőt. A kulákok felszámolásával olyan élelmiszerhiány lépett fel, ami nehezen volt orvosolható.
A későbbiekben a nyílt rablást felváltotta a burkolt, az áttételes a sokkal rafináltabb zsebbenyúlás. A „dáváj gitárt” felváltotta a KGST, a szocialista országok gazdasági közössége, ahol az árakat a „nagy testvér” diktálta, a saját érdekeit érvényesítve. Nem csak demokratikus nem volt, de igazán hatékony sem. Jellemző volt rá a kor vicce. Összegyűlnek a KGST országok képviselői, mire a Szovjetunió képviselője azt mondta: elvtársak, dobjuk össze azt, amink nincs!
Nyilvánvalóvá vált, hogy sajnos a szocializmus alapja a rablás és a rabszolgamunka volt, egy vékony kedvezményezett réteg érdekében. A tényeket elleplezendő dívott a mellébeszélés, a hiányosságok és a hibák elhazudása, a képmutatás. Megint a kor viccét (Hofi) idézem. Mikor értesült Brezsnyev elvtárs a csernobili robbanásról? Egy hétfőről péntekre virradó éjszaka. Eleinte bemondták, hogy nem történt semmi, majd azt, hogy már az is csökkent. Ne higgye senki azt, hogy ezt Hofi találta ki, ő csak a megfelelő alakban mondta el azt, ami volt.
Elvettek mindenkitől mindent, amit lehetett, az embereket éhbérért dolgoztatták. Hiába volt a rablás, az elvett javakat nem tudták eredményesen felhasználni, részben ideológiai okokból részben a hozzáértésük hiánya miatt, hogy ne durván fejezzem ki magam. Hiába volt minden erőfeszítés, hiába élt a nyomor szintjén az emberek zöme, a rendszerbe kódolva volt a működésképtelensége (ahogy szegény apám mondta még az ötvenes évek elején), ami miatt az egész mesterséges csinálmány (mert az volt) történelmileg rövid idő alatt akkorát bukott, mint egy magára hagyott nagykabát. Nem elsősorban, külső okok miatt tűnt el rövid idő alatt, hanem mert működésképtelen volt, mert a „dáváj csász” elvére, módszerére alapozva nem lehet működő emberi társadalmat építeni: egy idő után már nincs kitől rabolni.
Ez a tanulsága a szocializmusnak. Mire mindezeket a következtetéseket levonhattuk, a mi életünk elszaladt, ráment erre a szerencsétlen, felesleges kísérletre.