Muhi Miklós: Az emberi kultúra eredete

Azt, hogy az ember a természet része, gondolom, senki sem tagadja. Az ember is úgy
„működik”, mint minden más élőlény, életfolyamatai hasonlóak. Gyermekkorom példáját
idézem. A családi ház pincéjében lakott Veronka néni. Meglehetősen egyszerű asszony volt, ha jól emlékszem, analfabéta. Mindenesetre nem az eszéért szerettük, hanem jó szívéért és kitűnő túrós-kapros tésztáiért, amivel minket, gyermekeket megkínált. Nem egészen tudom, miért lakott nálunk a pincében, de néha segített nagyanyámnak a munkákban, gondolom azért, bár ez a segítség emlékeim szerint nem volt rendszeres.
Az ötvenes évek elején nagyon ment a tudományos világkép terjesztése, mivel ez volt a legolcsóbb. Ha már nem volt tej, hús, legalább tudomány legyen. A városban, egy kirakatban kifüggesztettek egy képet (gondolom, mert áru nem volt), amelyen az emberi test belső szervei is láthatók voltak. Veronka néni szerint belső szerveink olyanok, mint a disznóé, ami igen helytálló megfigyelés volt, igazolta a fenti állítást az ember hovatartozásáról.

A hasonló felépítés, a hasonló életfolyamatok ellenére az ember nagyon is különbözik az állatoktól. Azt hiszem, hogy a kérdés, hogy ez miért van így, egyidős az ember eszmélésével, azzal a felismeréssel, hogy ő az EMBER, csupa nagybetűvel.
A válaszok, ahogy az el is várható, nagyon sokfélék lehetnek. Az elkövetkezőkben igyekszünk erre a kérdésre adható válaszokat felvázolni.
Minden élőlény minden sejtjében benne van az a molekula, a DNS, amely meghatározza, hogy kik vagyunk, miért más a molylepke és az aranyhörcsög. Ezt a „gyártási receptet” adjuk át utódainknak. De ha ez így van, akkor honnan a sokféle élőlény? Honnan ez sok „gyártási recept”, amelynek alapja a DNS? Persze más kérdés is felmerülhet: az állandóság és a változás dilemmája. Igaz, hogy a kutya kölyke csak kutya lehet, de a kutyáknak is sok változata létezik. Hogy is van ez most már – állandóság van, vagy változás van?
Az élőlények fajtáinak, változatainak elképzelhetetlenül nagy száma gyakorlatilag
végtelen DNS-képlet eleve meglétét feltételezné, aminek a valószínűsége elenyésző. Az a tény, hogy a különböző fajok nem egyszerre éltek – hanem megjelentek, eltűntek is –azt a feltételezést erősíti, hogy az összes faj nem létezhetett egyszerre és értelemszerűen a DNS-ük sem.

A XIX. század nagy felismerése volt a fajok kialakulásának a felismerése, a fejlődés tényének a kimutatása. Maga a tény ma is elfogadható, de a fejlődés mechanizmusa sokat finomult, magyarázatot kaptunk a változatlanság és a változás dinamikájára is.
Az örökítőanyag, a DNS-hez kötődő kromoszómák biztosítják az állandóságot.
Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, hiszen nem az öröklés a témánk, minden új változat megjelenése csak a DNS megváltozásával történhet.
A természetben megfigyelt állandóság azt sugallja, hogy DNS-változás aránylag ritka jelenség kell hogy legyen. Az oka lehet valamilyen sugárzás, radioaktív vagy kozmikus. Ennek következtében új változatok jönnek, jöhetnek létre. A környezet választja ki ezek közül azokat, amelyek tulajdonságai az adott helyzetben előnyösek. A többi „torzszülöttnek” számít, tulajdonságait nem adja tovább, nem éri meg az ivarérett kort.
Az új tulajdonságok megjelenésében szerepe van az ivaros szaporodásnak, amelyek a két szülő örökítőanyagának véletlenszerű keveredésével hoz létre utódokat, de ez kisebb mértékben járul hozzá az új változatok kialakulásához, mint a DNS
megváltozása.

Ez a felvázolt mechanizmus nem tért ki minden részletre, csak azt vázolta, ami az elkövetkezők megértéséhez szükséges. A valóság, mint mindig, sokkal bonyolultabb.
Ismereteink tükrében megláthatjuk, milyen csodálatosan van berendezve ez a világ.
Ha elfogadjuk, hogy az élőlények biológiai automaták, alapvető „dolguk” az önfenntartás (életben maradás), illetve a fajfenntartás (utódok létrehozása), akkor nyilvánvaló, hogy alkalmazkodniuk kell a folyamatosan változó világhoz. Az alkalmazkodás feltétele a jövő ismerete lenne, tudnunk kellene előre milyen változás áll be, hogyan kellene megváltoztatni önmagunkat, hogy tudjunk hozzá alkalmazkodni. Ez persze teljesíthetetlen feltétel, mert a jövő még nincs meg, csak ezután fog kialakulni, tehát megismerhetetlen. Ezért eleve szélhámosság a jövő megjóslása.
De ha tudnánk is, hogy mi következik, hogyan változtassuk meg magunkat? Az
egyetlen racionális módja a jövőre készülésnek az, hogy minden lehetőséget megfontolunk. Ez sem könnyű feladat, még akkor sem, ha nem csak egyfajta sikeres alkalmazkodás lehetséges. (Erre még visszatérünk.)
Minden lehetőséget csak úgy vehetünk figyelembe, ha egyikre sem figyelünk különösebben. Eleresztjük a gyeplőt, magyarán szabad utat biztosítunk az új változatok véletlenszerű megjelenésének, például besugárzás (nem rajtunk múlik) révén és az örökítő anyag keveredése, az ivaros szaporodás nyomán. Az így létrejövő változatok egy kis száma sikeres lesz az új körülmények között, a többi elenyészik, bekerül az életképtelen változatok közzé. Mindezek a folyamatok az élet „továbélését” szolgálják, mivel több sikeres változat is lehet, az életformák változatosságát is megteremtik. A hangsúly a továbbélésen van, ezt teszi lehetővé az ivaros szaporodás is, de a számunkra kevésbé szimpatikus sugárzások – de a még kevésbé szeretett halálunk is. Az élőlények halála „válogat” a létrejövő változatok közül, de meg is tisztítja a terepet, az életteret az új, a sikeres változatok előtt, ami a fejlődés feltétele.
Az alkalmazkodásnak a fent leírt módja bizony meglehetősen pazarlónak tűnik, minthogy az is, de hangsúlyozom, nem igen látszik más megoldás a felmerült problémákra, a bölcs természet is csak ezt találta ki.
Az ember megjelenése előtt ez a rendszer működött, amint látszik, sikeresen, mert az
élet ma is megvan. Alkalmazkodott a legkülönbözőbb életkörülményekhez (tenger, sivatag, sarkvidék stb.), az egymásután következő, változó korok, sokszor szélsőséges
éghajlatváltozásaihoz (jégkorszakok, meleg korszakok, pólusok, kontinensek vándorlása stb.), katasztrófáihoz (tűzvészek, meteoritbecsapódások stb.). A végletekig leegyszerűsítve, az élőlények megváltoztak: ha hideg lett, bundát növesztettek, ha kiszáradt a folyó, tüdőt, színük miatt nehezen észrevehetővé váltak stb. Természetesen a változás a fent leírt bonyolult módon és hosszú távon történt, sokáig tartott, de tart ma is. A lényeg az alkalmazkodás módja: az élőlény önmagát „változtatja meg”, természetesen nem tudatosan, a változás módja, célja, eredménye tőle független, a rajta kívül álló okok véletlenszerűen hozzák létre, utána a környezet „válogat”.
Az így létrejött rendszer befolyást gyakorolt a környezetre, de csak lokálisan, kis mértékben, anélkül, hogy planetáris katasztrófákkal fenyegetett volna.
A változatlanságnak és a változásnak ebben a finoman kiegyensúlyozott rendszerében,
jól működő, önszabályzó folyamataiban egy aránylag kicsi, de furcsa, szokatlan
változás állt be, amely azonban – ahogy a későbbiekben nyilvánvalóvá vált – nagy hatással volt az egész rendszerre. Megjelent az főemlősöknek egy változata, az ember. Teljesen indokolt ezt a változatot ‘szörnyszülöttnek’ nevezni, akinek nem sok jövőt lehetett jósolni. Már első látásra életképtelennek tűnik. Míg a kiscsibe, amikor kibújik a tojásból, „tudja”, mit ehet meg és mit nem, addig az ember felnőttként sem tudja, lásd például a gombamérgezéseket. A kiscsikó születése után perceken belül elindul, az ember gyerekének erre egy évre van szüksége.
Sorolhatnám tovább, de azt hiszem a helyzet így is világos. Az ember születése után csak szopni és üvölteni tud. Teljesen pucér, nincs, ami a hideg ellen védené, gondoskodás nélkül az egy évet sem érné meg, de lehet, hogy az első napját sem élné túl.

Mindezek mellett a nyilvánvaló és súlyos hátrányok mellett azonban van több nagyon fontos előnye. Az agya, amely nem csak méreteiben haladja meg a többi főemlősét, de a születése után is fejlődik. Az újszülött koponyája nincs elcsontosodva, helyet biztosít az agy fejlődésének akkor is, amikor már ismerkedik a környezettel, amikor már tanul, amikor már külső behatások is érik. Ez a két dolog magasrendű agyműködést tesz lehetővé. Persze, ez még csak lehetőség.

De más érdekes dolog is van itt: a kezünk, amely nagyon precíz, finom mozgásokat is lehetővé tesz, jelentős erőkifejtés mellett. Aztán még beszélhetnénk a két lábon való járásról, a földön élő emlősökre nem igazán jellemző jó látásról a szaglás rovására, a hangképző szervek anatómiájáról stb.
Ezeknek a tulajdonságoknak együttes megléte új lehetőségeket nyitott meg, amelyek az embert fokozatosan igen sikeressé tették: lehetővé tették az ember számára a környezethez való alkalmazkodásnak egy merőben új, az eddigiektől eltérő módját. Az ember nem magát változtatja meg az életfeltételek biztosítása érdekében, hanem a környezetét alakítja át, nem bundát növeszt, hanem ruhát készít, házat épít, tüzet gyújt, növényeket termeszt, állatokat szelídít.
Hogy mindez sikerüljön, meg kell ismernie a környezetét, a természet törvényeit, ki
kell tapasztalnia, mit lehet és mit nem. A jelenségek sokaságában meglátja azt, ami közös, vagyis a törvényszerűségeket, majd azokat alkalmazza a mindennapi életben. Ez már magasfokú szellemi, intellektuális tevékenységet jelent. Természetesen az ősember nem a kvarkokkal kezdte, hanem a mindennapi tapasztalatokkal, ami még nem nevezhető a mai értelemben vett tudománynak, de minden ezzel kezdődött.
A gondolkozás szükséges, de nem elégséges az új hozzáállás kialakulásához. A tudást alkalmazni is kell, ezt tette lehetővé a sokoldalú kéz, a megvalósítás eszköze. Állítólag, a delfinek nagyon intelligens lények, de nem tudtak az emberihez hasonló kultúrát teremteni, a végrehajtó végtag hiányában.
Természetesen az emberi lét hajnalán a kultúra egységes volt, nem vált külön a
művészet a tudománytól a vallástól, az emberi kapcsolatok szabályozásától, lásd törvények… A kultúra kialakulása nehezen és lassan indult, sok kitérővel és számtalan zsákutcával.

A folyamatokból adódó törvények felismerése nem egyszerű dolog, az ok okozati összefüggések sem rögtön és könnyen ismerhetők fel. Így jön létre a mágia, amely összekapcsolja az össze nem tartozó dolgokat, olyan okokat lát, amelyek nem léteznek, a fekete macska mint a szerencsétlenség oka, majd hasonló jellegű megoldást javasol, át kell dobni a bal váll felett egy csipetnyi sót, vagy Kőműves Kelemen felismerése, hogy asszony kell a házhoz, főleg a falban. Az nem merült fel, hogy talán az építkezés ismeretével van a baj, a tudással, a hozzáértéssel. Kinevethetjük ma a mágiát, de tagadhatatlan, hogy ebből nőtt ki a tudomány, mint az alkímiából a kémia. Ha eltekintünk a mágiának az ember számára legvonzóbb, misztikus részétől (ki nem szereti a mesét, annak legvonzóbb részét a „lehetetlen” lehetővé válását, szupermen, pókember stb., hogy csak a ma divatosakat említsem), akkor ez a kultúra bölcsőjénél a szolgáló: gondolkozásra tanít, még akkor is ha a gondolatmenet kiindulópontja nem igaz. Annyira bennünk él, hogy ma is hiszünk a „jövendőmondóknak” és egyéb „ilyesfajta képességeket hazudó embereknek”, akik a zsebünket igyekeznek kiüríteni.
Az építészet ma is nemcsak tudomány (meg kell állnia a háznak), de művészet is. A
gondolkozást és a kézimunkát ma is a művészet kapcsolja össze a leginkább, az építészet, a képzőművészet, a zene gyakorlásához is szükség van a kézre, ha csak áttételesen is. A barlangrajzok állatfigurái talán egyszerre szolgálták a varázslást, az állatok ismeretét és a szépérzéket.

Megindult ez a kultúrateremtő folyamat és egyre gyorsult. Differenciálódott, lett
művészet, tudomány ipar stb. A folyamat gyorsításában nagy szerepet játszott a megismerés hatékonyságának növelése, a tapasztalatok átadása, közkincsé tétele, hogy ne kelljen mindenkinek mindent újra felfedeznie. A beszéd lehetővé tette az egymást ismerő kortársak közötti tapasztalatcserét. Talán mondanom sem kell, de a beszéd kialakulása is feltételként, bizonyos anatómiai, nagyon speciális berendezkedést igényel.
Az írás megalkotása az egymástól térben és időben távoli egyedek közötti információcserét tette lehetővé, azoknak a gondolatait, tapasztalatait ismerhettük meg, akikkel azért sem találkoztunk, mert nem egy korban éltünk, az iskola pedig a rendszeres és alapos képzést vezette be.
Talán világossá vált, hogy az emberi létünk bizonyos jól meghatározott anatómiai
változásokhoz kapcsolódik. Természetesen nem tagadom, hogy mindez másként is
történhetett volna, más tulajdonságok megjelenése is elindíthatta volna az emberré válást, de ez már messzire vezetne, egyszerű spekuláció volna. Mivel, ahogy az előbbiekben láttuk, ezek a tulajdonságok véletlenszerűen jönnek létre, spontán mutációk okozzák, nem mindennap történik ilyesmi, ritka jelenség kell legyen. Több ilyen mutáció (agy, kéz, torok stb.) megjelenése egyidőben, illetve rövid intervallumban, még sokkal ritkább kell, legyen. Ha a tükörbe nézünk, láthatjuk, ha ritka is, de van rá példa: mi vagyunk rá a példa. Ha valamit a természet törvényei nem tiltanak, az létrejöhet, illetve előbb-utóbb létre is fog jönni.
Mivel az anatómiánk lehetővé tette, rátérhettünk egy másfajta alkalmazkodási módra: a
környezet átalakítására, amihez szükség volt tudományra, ismeretekre, kultúrára. Sajnos,
ennek a következménye a környezetromboló tevékenységünk is. Lustaságból, kényelemből, felelőtlenségből kíméletlenül kihasználjuk a Földet, nem érdekel mi lesz az elkövetkező generációkkal. Kultúránk lehetővé teszi globális katasztrófák előidézését, ami a továbbélést sodorja veszélybe: atomháború, energiahordozó források kimerülése, környezetszennyeződés – és még sok más, ma alig látható dolog.

Szerintem, ha nekünk embereknek, van egy csepp eszünk, és miért ne volna, hisz nem ismerünk mindenkit (hogy Hofi Gézát idézzem), ezt a gondot ugyancsak a kultúránk oldhatja meg, mert az erre is alkalmas.
Ahogy a kultúra alakult, úgy alakultunk mi is, vele szoros kölcsönhatásban. Mai
emberségünk sok tekintetben az általunk kialakított kultúránk terméke is. Nálunk a párzásból szerelem lett, az egymáshoz fűződő kapcsolatainkból erkölcs, majd törvény, és hogy egy kicsit túlozzak is: a pletyka primitív formájából irodalom.
Ha valamilyen okkult okból hirtelen elveszítenénk a kultúránkat, mehetnénk vissza a fa tetejére; a baj csak az, hogy áldásos tevékenységünk következtében már nincs elég fa sem. Vagy megtanuljuk hosszútávú előnyünkre használni mindazt, amit felfedeztünk, tapasztaltunk – vagy nem leszünk. Minden rajtunk, embereken múlik, minden a mi felelősségünk. Jó lenne, ha ezt megjegyeznénk, és a lehetőségeinket ennek állandó szem előtt tartásával használnánk fel.
Az emberi kultúrát úgy tekinthetjük, mint az ember fennmaradásának lehetséges és
ugyanakkor az adott körülmények között szükséges feltételét. Itt mindenre gondolok, amit kultúrának szoktak nevezni, nemcsak a technikai, a tudományos kultúrára, mert mindegyik ismereteket is közvetít. A múltunk feljogosít arra, hogy azt higgyük, hogy ez a jövőben is így lesz, az ember addig létezik, amíg az általa létrehozott kultúra is megvan.
Az emberi kultúrát más módon is értelmezhetjük. A hívő ember számára az ember
Isten gyermeke, az Isten teremtett bennünket a saját képére és hasonlóságára, lehetőségeinket tőle kaptuk, az emberi kultúra is tőle származik. Nem akarom ezt a gondolatmenetet folytatni, ez már a teológia dolga, illetve joga lenne, nem az én területem.

Persze állíthatnám, hogy mindkét elképzelés ugyanazt tételezi, csak más módom fejezi ki a tényeket, az észrevételeket, a tálalás más. Nem állítok ilyet, még akkor sem, ha ez nagyon szimpatikus volna sokak számára, nem hiszem, hogy erre volna szükség.
Minden fizikus jó száz éve ismeri a komplementaritás Niels Bohr által megfogalmazott
elvét: az ellentétek nem ellentmondanak egymásnak, hanem kiegészítik egymást.
Latinul, tömören, ahogy azt Bohr megfogalmazta „contraria non contradictoria sed
complementa sunt”. Még ha a tudományos, illetve a teológiai magyarázat ellentmond is egymásnak, egymást kizárónak tűnnek, a fent említett elv szerint egymást kiegészítőeknek kell lenniük. Állításomat nem tudom bizonyítani, feltevésnek szánom, mert szép.
A fentiek tükrében végezetül Jókai Fekete gyémántok című regényének bevezetőjét idézem, nem pontosan, értelme szerint: „Isten azt mondta az embernek, innen teremts te tovább”. Mély megfogalmazása az ember lehetőségeinek. A felhatalmazás nemcsak áldás, hanem átok is, mert a lehetőségeink felelősséggel is járnak, rajtunk múlik a jövőnk, senkit sem hibáztathatunk kudarcaink miatt. Tennivalónk nagyon szép, nagyon mozgósító, de felelősségünk is óriási.