Most a kommunista pártapparátus legalsó rétegéről, az úgynevezett „mezei” aktivistákról szeretnék néhány dolgot elmondani. Ezek az emberek is a rendszer kedvezményezettei voltak, nem bevallottan, de ténylegesen. Mivel a rendszer csak azokat támogatta, akik feltétlen hívei voltak, értelemszerűen az aktivista elvtársnak is annak kellett lennie. Az ötvenes években még csak a munkások és a parasztok jöhettek számításba, az aktivisták ebből a társadalmi rétegből jöttek. Később már tanult emberek is lehettek aktivisták, de legalább munkás- vagy parasztszármazásúak kellett legyenek.

Általában hiányos műveltségű, nem kifogástalan nevelésű (hogy ne nevezzem neveletlennek), de jelentős ambíciójú és sajnos, kevés kivétellel, humorérzék nélküli emberek voltak. A humorérzék bizonyos műveltségi és értelmi szintet feltételez, aminek az említett „elvtársak” csak minimális szinten voltak a birtokában. Magabiztosságukat a kivételességük, a rendszer által is burkoltan hirdetett felsőbbrendűségük tudata mellett az emberek félelme is táplálta. Ha valakire megharagudtak, az illető hamar a rácsok mögött vagy valamelyik erre a célra létesített építőtelepen találhatta magát. Már egy vállalati pártalapszervezeti titkár, aki még nem volt teljesen aktivista, mert munkaköri kötelességei is voltak, félelmet keltett. Gyermekkoromban sokszor hallottan a felnőttektől félelemmel beszélni az alapszervezeti titkárról, amikor még nem is tudtam, hogy mi az alapszervezet és ki a titkár.

Az aktivisták voltak az egyetlen haladó, igazságos (az egyetlen üdvözítő) ideológia tudói, alkalmazói (papjai). A tudásuk lényege abban állt, hogy mindent kritika nélkül elhittek és meggyőződéssel hirdettek, amit a politikai rangsorban felettük állóktól hallottak anélkül, hogy akár egy szót is értettek volna az egészből. A hatalom elvarázsolta az amúgy sem túl értelmes, arányérzék nélküli embereket, akiknek eszükbe sem jutott, hogy elgondolkozzanak az „imádott” ideológia igazság tartalmán, alkalmazhatóságán és még kevésbé annak erkölcsileg elfogadható voltán. Nem meglepő, hogy a nácizmus feltétlen hívei is hasonló „erényekkel” rendelkeztek. A második világháború alatti élethalálharcuk lényegében a világuralomról szólt, arról, hogy ki a legény a csárdában, vagy durvábban mondva, kinek van három pár töke. Persze, hamar kiderült, hogy egyiknek sincs, hogy egyik sem ura a világnak, miközben meghalt több mint húszmillió ember. A történelem sokszor bebizonyította már, hogy milyen veszedelmes a vakhit, a kritikátlan (nem)gondolkozás.

Az erkölcsösség alapvető emberi tulajdonság, hiánya az állati sorba taszíthatja a jobb sorsra érdemes embert, amint a nácizmus, illetve a kommunizmus is bizonyítja. Nagyjából ilyenek voltak az ötvenes évek rettegett aktivistái. Az idők folyamán ez a kép sokat szelídült, de az „elvtársak” alapvető tulajdonságai nem változtak, lassan megszűntek élet s halál urai lenni, de kiváltságaik megmaradtak egészen a rendszer váltásig. Magam is ismeretem közéjük tévedt értelmes, jóindulatú embereket, de az ideológia és a vezető elvtársak iránti hűség mindegyiket jellemezte, legalábbis felénk, a mindennapi dolgozók felé. Mert valakinek dolgozni is kellett, nem élhetett mindenki úgy, mint a kiváltságosak.

Gondolom, sokan leírhatnának tragikus, horrorisztikus történeteket, hiszen az emberi sorsok tönkretétele zavartalanul tovább folytatódott, legfeljebb diszkrétebben, kevésbé látványosan, sőt hasonlót magam is átéltem, illetve láttam. A következő történet ugyan jellemző, de egy kicsit humoros is. Talán megbocsátóan mosolyogni is tudunk az elvtársak hozzá nem értésén, humorának hiányán.

Előre kell bocsátanom néhány dolgot az iskolákban folyt munkáról, amit a mai fiatalok, középkorúak nem tudhatnak, de a történet megértéséhez elengedhetetlen. Az iskolai feladatainknak (diákoké és a tanároké egyaránt) a legfontosabbika a politikai nevelés volt. Hetente egy órában a tanárokat oktatták, majd heti egy órában a tanárok oktatták, illetve informálták politikailag a diákokat. Ezután a fontossági sorrendben az őszi betakarítás következett mezőgazdasági gyakorlat elnevezéssel. A tanárok vezetésével (persze csak azok jártak a földekre, akik ezt „megérdemelték”) leszedték a kukoricát, az almát, felszedték a répát, szóval elvégezték ingyen azokat a munkákat, amelyeket nem akartak megfizetni. Ez olyan fontos volt, hogy az egyik évben december elsején jöttünk be a földekről, de csak azért mert leesett a hó. Az évharmad (mert akkor ez volt), december 22-én ért véget, addig minden tanulót le kellett zárni minden tantárgyból legalább két jeggyel és évharmadi dolgozattal. („Csodálatosak” voltunk, diákok tanárok egyaránt.) Harmadik a rangsorban a kultúrmunka volt, ami állt a „Megéneklünk Románia”, és egyéb hasonló, osztályok, iskolák stb. közötti kulturális versenyekből, természetesen a kommunista párt és annak szeretve tisztelt vezetőjére kihegyezve. Egyfajta népzenén, hazafias verseken, jeleneteken alapuló előadás, amit a gyerekek valamilyen verseny keretében mutattak be. A tanítás csak a negyedik volt a sorban, az iskola célját tekintve az első kellett volna hogy legyen.

Annak idején nekünk, rosszul fizetett, lenézett tanároknak azt mondták, hogy úgy végezzük a politikai munkát, hogy mi is pártaktivistának számítunk. Már ami a munkát illeti, mert „kiváltságokat”, jobb fizetést, előjogokat nem kaptunk. Nem is illettünk közéjük, mi hétköznapi, ideológiailag fejletlen, töprengő (értelmiségi) emberek a „hívők” közzé.

Valamikor, a nyolcvanas években, mikor már sok gazdasági és ellátási gond adódott, nem volt tej, benzin, vécépapír, de helyette volt áramszünet (petróleumlámpa használata, ha volt elég protekciód, hogy petróleumot szerezz, nekem, illetve a feleségemnek volt) és az alacsony gáznyomás. Valamivel el kellett foglalni az embereket, megjelentek a „kulturális tevékenységek”, a Megéneklünk Románia verseny stb. Különben, jellemző volt a kommunista propagandára, hogy nem azt mondták, hogy nincs gáz ha a kazánban a láng magától kialudt (nappal), hanem „nincs nyomása a gáznak” kijelentéssel éltek. Minden természettel foglalkozó, illetve mérnök ember számára világos volt, hogy nyomás azért nincs, mert nincs gáz, és tetejébe még egy akkora arcátlan hazugsággal etetnek, aminek neki is lehet támaszkodni.

Az iskolában, ahol akkor tanítottam is, végeztük a kultúrmunkát orrvérzésig, volt ilyen-olyan csoport (tánc, zene, színjátszó stb.). Mindezek mellett, érhetően mérsékelt lelkesedéssel készültünk az osztályok közötti versenyre. Mint középiskolai osztályfőnöknek, nekem kellett irányítani az osztályomat a felkészülésben. Volt a műsorban népdal, hazafias vers, ahogy a „fentiek” sugalmazták, elvárták. A próbák teljes letargiában folytak. Megsajnáltam a gyerekeket, és elhatároztam, hogy feldobom a műsort valamivel, amit a diákok is élveznek. Egy megbeszélésen javasoltam, hogy iktassunk a kötelező számok közé egy engem parodizáló jelenetet. A vártnál sokkal nagyobb sikert értem el a javaslatommal. Kiderült, hogy ők eddig is parodizáltak engem, ahogy sejtettem (én is voltam diák), és az egyik srác különösen jól teszi azt. A gyermek fizikailag nem hasonlított rám, kistermetű lévén, de jól utánozta modorosságaimat, hanghordozásomat. Az osztály segítségével megírtuk a szöveget, és elpróbáltuk a magánszámot, mert végül is az lett a jelenet helyett. A parodizálóm ma Bécsben él, és ha Szatmáron jár, meg szokott keresni. A magánszám végül nagyon jól sikerült. Az előadásnak az iskola dísztermében óriási sikere volt, mert valami szokatlant, valami újat láttak, amihez a román televízió nem nagyon szoktatta őket, nem tudták, hogy így is lehet a világhoz állani, meg a teremben más tanítványaim is voltak, akik felismertek és jól szórakoztak. A szám indulásakor a tanulók egy kicsit megdöbbentek, de gyorsan kitört a kacagás, oldódott a hangulat, ahogy az a fiatalokhoz illik. Sikerült egy rövid időre felkavarni az iskolai kultúra állóvizét.

És most kapcsoljuk össze az aktivistát a parodizálásommal. Akkor került iskolánkhoz egy új kollegina. Az illető az UTC (KISZ) apparátusában volt aktivista, kisebb rangú, mint a pártapparátusban tevékenykedők. Általam ismeretlen okból (talán kiöregedett az ifjúsági munkából) került iskolánkhoz, persze, ahogy illik főnököcske állásba, ha jól tévedek, az ifjúsági ügyek felelőse volt aligazgatói rangban, hiszen nem volt akárki. Eldicsekedett milyen nagy hatású gyűléseket tartott, hogyan tette helyre a hibázó kádereket, hogyan vezette a helyes útra az eltévedőket. Én nem igazán ismertem, hiszen elfoglalt ember voltam, nem értem rá a kollégákkal pletykálni, meg nem is vagyok egy beszélgetős fajta. A tantestület nagy volt (százon felül), a legtöbbel ha évenként három mondatot váltottunk. Az említett előadás után mesélték a kollégák, hogy az illető fel volt háborodva, hogyan meri parodizálni egy diák a tanárát, az osztályfőnökét. Mint az ifjúság nevelésének a párt által delegált vezetője, ő is hivatalból részt vett az előadáson, és fogadatlan prókátorként védte az én mundérom becsületét. Nem tudhatta szegény, hogy nem azt parodizáljuk, akit megvetünk és utálunk, hanem akit tisztelünk, sőt megkockáztatom, akit szeretünk. Ettől nem kell megsértődni, hiszen ez sokkal inkább ok lehet a büszkeségre. A körülötte ülő kollégáim, akik ismertek, világosították fel, hogy mindez az én tudtommal, beleegyezésemmel, sőt általam betanítva történt. Ez nem nyugtatta meg háborgó lelkét, mert szerinte a kollégák tekintélye ellen is cselekszem, mi fog történni ha ez elterjed. Féltette a tekintélyét. Az iskola vezetői ismertek, és ha nem is szerettek feltétlenül, sokkal nagyvonalúbbak voltak annál, hogy ebből fegyelmi problémát csináljanak. Valakik, gondolom a kollégák, a főnökeim felvilágosították a tiltakozót, hogy nem az ötvenes években vagyunk, örüljünk a magánszám sikerének.

Nem is lett következménye a dolognak, az igazgató és a kollégák kinevették, nekem nem is szóltak róla, csak később, más alkalomból történő beszélgetésekből tudok a történtekről. Hátborzongató elképzelni, mi lehetett volna ebből az ötvenes évek merev, félelemre épülő társadalmi berendezkedése alatt.

És még valamit. Nem hiába énekelte zseniálisan, az azóta elhunyt, kicsi, veres Kabos: Akinek humora van, az mindent tud. Akinek nincs, az mindenre képes.

Milyen igaza volt!