Háromszáz éve egymás mellett élünk, tiszteljük és becsüljük őket. Rendes, fegyelmezett, becsületes, dolgos embereknek bizonyultak, akiktől nagyon sokat tanultunk, elsősorban munkakultúrát, fegyelmezettséget és az életben oly nagyon fontos nyugodt viselkedést. Mentesek az annyi bajt okozó hisztérikus viselkedéstől, az ellenőrizetlen indulatos cselekvésektől. Egyetemista koromban jöttem rá, hogy mi, szatmáriak abban különbözünk a többiektől, hogy nyugodtabbak, kiszámíthatóbbak vagyunk. Természetesen a csipkelődések, a sztereotípiák ma is élnek. Azt mondjuk a svábokról, hogy fösvények, tudatosan összetévesztve a nagyon fontos takarékosságot a fösvénységgel. Az egyik barátom mindig azzal heccelte, leginkább viccből, a másik barátomat, hogy csíkos hasú fösvény sváb. A heccelődő barátom is német nevű, de saját bevallása szerint ő osztrák (ha az, és nemcsak felvág).
A szatmári svábok magyarosítása, még a XIX. század második felében elkezdődött. Itt elsősorban az irányított, a hatóságok által szorgalmazott magyarosításra gondolok, nem a spontán folyamatra. A mélyen vallásos, egységesen római katolikus sváb közösségekbe magyar papokat küldtek, akik aztán szorgalmazták a magyar nyelvet, a beolvadást. Ezt a módszert alkalmazta a csángók esetében a moldovai román katólikus egyház is, a közösségekbe román papokat küldtek, akik szerint a magyar nyelv az ördög nyelve. Mivel a csángók is mélyen vallásosak, a módszer ott is működött.
Ha ezzel értek is el eredményt, többségben voltak azok, akik ragaszkodtak sváb, illetve német gyökereikhez, egymás között házasodtak, őrizték nyelvüket, ünnepeiket (kirbáj vagy tempolombúcsú), ételeiket (strudli, tinkili stb). Németország első világháború utáni felemelkedésével egyre inkább eszükbe jutottak német őseik. A két világháború között aztán arra is volt példa, hogy egy színtiszta sváb faluban összeverekedtek, a német svábok a magyar svábokkal.
A második világháború után – a Szovjetunió által megszállt területeken legalábbis – a kommunisták által generált, intoleráns, szinte hisztérikus németellenes hangulat uralkodott el. A kommunisták a saját, elmaradott, ázsiai gazdasági, társadalmi rendszerüket akarták a megszállt népekre kényszeríteni. Ehhez el kellett fogadtatni ezekkel a népekkel, ha részlegesen is az egyáltalán nem szimpatikus, idegen rendszert. A szláv népeket a közös eredettel, az ortodox vallásúakat a közös bizánci kultúrával, próbálták szédíteni. Voltak népek, amelyekre az előbbiek nem voltak alkalmazhatóak (magyarok) és a legtöbb népnek a fentiek nem voltak elegendőek (lengyel, cseh stb.), ezért kellett a megszállók által szorgalmazott szélsőséges németellenesség. A hitleri Németország második világháborús szerepe segítette az ellenséges légkör kialakítását. A felsőbbrendű népek elmélete, a zsidók eltervezett kiirtása, az egész rendszer embertelensége csak olaj volt a tűzre. A szovjet propaganda belesétált abba a csapdába (gondolom, tudatosan, mivel lényegesen egyszerűbb, érthetőbb volt), hogy nem a hitleri rendszer, hanem a németek ellen uszított.
Ennek mifelénk nem volt valami kedvező fogadtatása, de nem volt hatástalan sem. Rám mint gyermekre is hatással volt ez a hecckampány. A családban, mint Szatmáron minden magyar, protestáns, értelmiségi családban, a tanult emberek tudtak németül (apám, nagyapám, dédapám stb.), hiszen a német kultúrán is nevelkedtek, Németországban, német egyetemeken fejezték be tanulmányaikat. Ez a hagyomány abban az időben keletkezett, amikor néhány főiskolát leszámítva, nem volt protestáns egyetem az országban (török idők). A fentiekből következik, hogy apám is elkezdett engem is németül tanítani. Fel voltam háborodva, amiért nekem ezt a „fasiszta” nyelvet kell tanulnom. Te csak tanulj németül (ahogy ő mondta „sovábul”), meg fogod látni, hogy majd hasznát veszed, mondta apám válaszul. A tanácshoz nem fűzött magyarázatot, gondolom félt, hogy eljár a szám, továbbadom a barátoknak. A félelem indokolt volt: annak idején, aki szembeszállt a kommunista propagandával, hamar a Duna csatorna (a Duna és a Fekete-tenger között építendő csatorna, amit pénz hiányában rabokkal, internáltakkal igyekeztek megvalósítani) építésénél találhatta magát.
Később tudtuk meg, hogy rögtön a háború után összefogdosták a német nevű embereket, és a kollektív bűnösség jegyében a Szovjetunióba vitték őket munkatáborokba. Nem számított, hogy nem volt háborús bűnös, hogy bizonyíthatóan semmi köze sem volt a hitleri Németországhoz sőt, hogy németül (svábul) sem tud. Az egész akciónak a célja, minden látszat ellenére az lehetett, hogy ingyen munkaerőt szerezzenek az ország újjáépítéséhez. Ismertem is valakit, anyánk munkatársát, akit tizenhat éves korában, amikor még lehetősége sem volt bűnöket elkövetni, elvittek a Szovjetunióba, pontosabban Ukrajnába, ahol egy szénbányában dolgozott, és annyit kapott érte, hogy nem fagyott meg és éppen nem halt éhen. Szerencséje volt, mert végül hazajött, ellentétben az elhurcoltak húsz-huszonöt százalékával (számukat ma sem tudjuk pontosan), akik ott haltak meg az ellátás, illetve annak hiánya miatt. Más szempontból nem volt szerencséje, mert maradandó, egészségkárosodást szenvedett, fiatalon is halt meg.
Gondolom, hasonló ismerőse nemcsak nekem van, illetve volt. Ezeknek a tényeknek az ismeretében nem csoda, ha a svábok elkezdték magukat magyarnak vallani, magyar iskolába járni. Elősegítette ezt, hogy azonos vallásúak is voltak sokunkkal, hívő katolikusok, és magyarul is tudtak, ha nem is tökéletesen, meg német iskola nem is volt. Egyik szegről, végről rokon mesélte, hogy ő, ha beszélt is németül (svábul), de írni nem tudott, mert az iskolában nem tanultak németül. Az abszurdum az volt, hogy engem kért meg, hogy töltsem ki a németországi vízumkérvényét. Beszédükben érződött az idegen kiejtés (a dupla betűket röviden ejtették, akár a németben). Nekem volt olyan osztálytársnőm, aki mikor bekerült az osztályunkba, az első líceumi osztályba (akkor ez a nyolcadik volt) alig beszélt, nehezen fejezte ki magát. Akkor nem tudtam, hogy ez a leány nem tudott magyarul.
Azzal együtt, hogy magyar iskolába jártak, sokan voltak olyanok is, akik megmaradtak német (sváb) érzelműeknek, magától értetődően büszkék voltak németségükre, ragaszkodtak hagyományaikhoz. Kiállásuk minden tiszteletet megérdemel, bátorságuk, kockázatvállalásuk értékelendő. Olyan ismerősöm szintén van, aki az iskolában – a diáktársak hatóságok által gerjesztett – heccelődése ellenére is, büszkén vállalta németségét.
Az egyik tanítványom mesélte, hogy az ő nagyapja megtiltotta a családtagjainak, hogy svábul beszéljenek. Az unoka nagyon furcsállotta, nem értette ennek a tiltásnak az okát, nem igazán értett vele egyet. Meg kellett magyaráznom neki a háború utáni helyzetet, a sváboknak a Szovjetunióba, munkára hurcolását. Azok a szerencsések, akik végül is hazakerültek, nem beszéltek, mert nem beszélhettek az átélt borzalmakról. A hatóságok felhívták a figyelmüket a kötelező titoktartásra, amelynek a megtartását burkolt és kevésbé burkolt fenyegetésekkel igyekeztek megerősíteni. A fent említett családfő ezért nem fűzött magyarázatot a tiltáshoz, utódai ezért sem értették mit is akart tulajdonképpen. Ezeket az embereket sem szabad elítélni főleg utólag nem, döntésük akkor és ott a túlélést szolgálta. Az lehet, hogy rosszul döntöttek, de próbáljuk beleélni magunkat az ő helyzetükbe, nekik ott és akkor kellett dönteni.
Egy szintén sváb kolléganőm is egyszer, egy magánbeszélgetésben elmondta: nagyon sajnálja, hogy számukra a sváb nyelv elveszett, a környezete nemcsak nem beszéli, de nem is ismeri őseik nyelvét, pedig milyen hasznos volna, ha egy nyelvvel többet tudna. Megvigasztaltam, hogy annyi baj legyen, azt meg lehet tanulni. Igaz mondta, de az már egészen más. Nem vitatkoztam vele (annyira nem ismertem), pedig olyan ismerősöm/kollégám is van, aki tökéletesen megtanulta ősei nyelvét, műszaki tanulmányai ellenére, iskolánkban német nyelvet tanít, nagy lelkesedéssel és alaposan.
A nyolcvanas években Ceausescu eladta, pénzért, a svábokat az akkori Német Szövetségi Köztársaságnak. Ha valakinek volt türelme kivárni, elviselni a hatóságok piszkálódásait, beadhatta kérelmét a kitelepülésre, amit aztán előbb-utóbb jóvá is hagytak. Ott aztán természetesen németté váltak, visszatérve abba a közösségbe, ahonnan a körülmények hatására kiváltak. A jobb élet reményében, azok is igyekeztek a Német Szövetségi Köztársaságba kijutni, akiknek semmi köze sem volt a svábokhoz, kihasználva a közmondásos román korrupciót, csalással bizonyították német származásukat. Az itt maradottak egy része elkezdett német iskolába járni, ahol nemcsak a nyelvet tanulta meg, de német kultúrát is tanult. Voltak olyanok is, akik megmaradtak a magyar közösségben. Ma már jellemző a sváb falvak elnéptelenedése.
Furcsa dolgokat is produkált ez a sokféleség. Voltak, akiknek a nevük magyarosított (ez a divat még a XIX. század végén jelent meg), ennek ellenére ma németnek tekintik magukat, mint az én egyik kollégám, és vannak olyanok, akik megtartották őseik nevét, de magyarnak tartják magukat.
Csak remélhetem, hogy a társadalom már megérett arra, hogy a fentiek többet ne forduljanak elő. Felejtsük el a kollektív bűnösség fogalmát, az embereket a tetteik alapján ítéljük meg, ne varrjunk a nyakukba olyan bűnöket, amelyeket nem ők követtek el, amikhez semmi közük, legfeljebb az, hogy ugyanahhoz a nyelvi, nemzetiségi közösséghez tartoznak, mint a bűnösök. Ne igyekezzünk az emberek nemzetiségét megváltoztatni, nincs hozzá jogunk. Tanuljuk meg elfogadni, hogy mindenki az ami, aminek mondja magát, ahová az anyanyelve, kultúrája szerint tartozik, hiszen ez mindenkinek alanyi jogon jár, ezzel is megtiszteljük a másik embert, embertársunkat. Mindenki saját maga kell megmondja, hogy ő ki és mi. Mi sem örültünk annak, amikor Ceausescu megmodta, hogy mi magyar származású románok vagyunk, ne utánozzuk ezt a cseppet sem szimpatikus elképzelését.
