Koromból következik, 42-es születésű vagyok, hogy nem lehetnek emlékeim a holokausztról. Amikor eszmélni kezdtem, valamikor az ötvenes évek közepén, kezdtem találkozni a zsidókkal. Egy diáktáborban barátkoztam meg egy nálam idősebb fiúval, a nevére is emlékszem, ő mutatta meg, nemcsak nekem, másoknak is a zsidó templomot, a héber feliratokat.
Máramarosszigeten volt a tábor, ahol valamikor sok zsidó élt, de az üldözésük szóba sem került, valahogy senki sem beszélt róla. Nekem is volt zsidó osztálytársam, de nem tudtam róla, hogy zsidó, csak később – mint iskolavezető részt vettem hivatalos holokauszt-megemlékezésen a zsidó templomban találkoztam vele – derült ki a vallása.
Ha zsidó emberekről volt szó, az emberek féltek tőlük, legalábbis azok, akiket én hallottam. Számunkra ők voltak a kommunista rezsim megtestesítői, káderesek, szekuritátésok, párttitkárok. Valószínűleg, ebben a félelemben volt egy nagy adag bűntudat is, a háborúban történtek miatt. Mivel erről senki sem beszélt, a mélyben fortyogtak a lefojtott indulatok. Erre azonban csak később jöttem rá. Utólag, már tudom, hogy ilyenek is voltak, meg másfélék is, mint mindenütt. Majd elmentek az országból.
Miután leérettségiztem, került a kezembe Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című, emlékiratait tartalmazó kötet, amelyet többször is elolvastam. A megdöbbenésen kívül belőle sok mindenre magyarázatot is kaptam. Mint a magyar értelmiségi származásúak többsége, a német kultúrán is nevelkedtem, számunkra érthetetlen volt az a semmivel sem indokolható embertelen kegyetlenség, ami akkor és ott megnyilvánult. Nem akarom elemezni, hogy ez miért, hogyan történt, könyvtárnyi irodalma van már, de az általam is ismert része nem adott egyértelmű választ kételyeimre.
Azt hiszem, hogy sohasem fogom megérteni azt, ami történt. Az elembertelenítésnek ezt az elképzelhetetlen, de megtörtént tényét, az európai kultúránknak ezt a mélypontját, megbocsátó, megértő, toleráns és segítőkész keresztény hagyományainknak ezt a semmibevevését nem lehet megérteni, legfeljebb szembe nézni lehet vele és kell is. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de neveltetésem azt diktálja, hogy vannak dolgok, amelyekben a ráció nem igazíthat el, ott a jó ízlésre, arányérzékünkre kell támaszkodnunk. Az a kép, amelyet Nyiszli Miklós rajzol a fürdőnek álcázott kivégző teremről a gázosítás után, iszonyúan messze van a jó ízléstől. Akármilyen származású emberről legyen szó – zsidó, cigány stb. – az ilyen bánásmód elfogadhatatlan. Következésképpen, semmilyen ideológiát sem szabad elfogadnunk, ami a jó ízlésbe ütközik, ami a jó ízléssel nem egyeztethető össze. A történelem igazolni látszik: ezt, ezeket az ízléstelen, kizárólagosságra törekvő, mindenre megoldást ígérő és ugyanakkor gyűlöletre buzdító ideológiákat, amelyekből a történelem során, sajnos, sokat láttunk populista köntösbe öltöztetve, akkor is kerülni kell, ha messziről igaznak tűnnek. Ha hagyjuk őket megerősödni, egy adott pillanatban már nem bírunk velük, a fejünkre nőnek, következményeik beláthatatlanok. Olyanok, mint a tűz, kicsi tűzet egy zsebkendővel is el lehet oltani, de ha erőre kap, akkor a tűzoltóság is kevés rá. Az érveiket eleve el kell utasítani, mert legfeljebb féligazságokat mondanak ki, de a legtöbb esetben merő hazugság az egész, megoldásaik látszat-, illetve álmegoldások. Ne hagyjuk magunkat jól csomagolt hazugságokkal befolyásolni. Ha alaposan megnézzük az „érveiket” azok cáfolata már eleve nyilvánvaló, a jó érzésünk sem fogadhatja el.
Azzal a korai keresztény vélekedéssel, hogy a zsidók megölték Jézust, foglalkozni sem érdemes. Jézus is zsidó volt, az hogy egy nép egy része (vezetői) elítélnek valakit, nem lehet még ürügy sem az egész nép bűnösnek nyilvánításához, illetve üldözéséhez.
A zsidókkal kapcsolatban sokszor hallottam, olvastam vádként, hogy baloldaliak, kommunisták. Próbáljuk magunkat a helyükbe képzelni. Egyáltalán lehettek volna jobboldaliak? Befogadta volna őket a jobboldali politika, amely általában antiszemita is volt? Az „úri” Magyarország megvetette a kereskedelmet. Miután a társadalmi élet sok területén nem hagyták a zsidókat érvényesülni, azok természetesen a kereskedelem felé orientálódtak. Ez nem magyar, hanem európai „specialitás”. A második világháborúban hová kellett volna állniuk? A túlélést számukra csak a kommunista rendszer jelentette. Az illegális kommunista mozgalom fogadta be őket. Az auschwitzi haláltábort az orosz (akkori szóhasználat szerint szovjet) csapatok szabadították fel, számukra a szovjetek győzelme az életet jelentette.
A háború után bosszút álltak a szenvedéseikért – állítják sokan. Sajnos, ilyen is volt, erre a családunkban is volt példa, hogy a zsidó feleség, aki megúszta a deportálást (hogy pontosan miért, azt nem tudom), olyan bosszúhadjáratot vezetett, hogy a deportálásból hazatérő keresztény férje teljesen kiábrándult belőle. Ez a magatartás megint gyűlölethez vezet, ami érthető az embertelen szenvedések miatt, de nem elfogadható, mert antihumánus. Itt nem a háborús bűnösökről van szó, azokat meg kellett és most is meg kell büntetni, de ez nem lehet ok az emberek terrorizálására. Nehéz idők voltak azok is, de a zsidóüldözéssel össze sem mérhetőek, sem méreteiben, sem kegyetlenségében. Sajnos sem mi, sem ők nem angyalok.
Sem nekünk, sem nekik, sem senkinek nem szabad elnéznünk, megengednünk, tevőlegesen részt vennünk, semmilyen kisebbség – legyen az vallási, etnikai, vagy akár társadalmi (lásd a burzsujok, értelmiségiek) – kirekesztésében, üldözésében. Nincsen olyan „népboldogító” ideológia, amely ezt elfogadhatóvá, de még akár szalonképessé is tehetné.
A huszadik század két egymással élethalálharcot vívó, mindemellett céljaiban, módszereiben hasonló ideológiája erre példa. Mindenkinek tudnia kell, hogy bárki kerülhet kisebbségbe. Ha bármely kisebbség kirekesztését, megbélyegzését, elítélését elfogadjuk, megtűrjük, akár anélkül, hogy abban tevőlegesen részt vennénk, már utat nyitottunk a mi üldöztetésünknek. Emberek vagyunk, ha ezt megengedjük, bármikor sorra kerülhetünk mi is, bármikor ellenünk fordulhat a többség, „ha itt szabad, akkor ott is szabad” alapon, a precedens megvan rá. A saját, jól felfogott, érdekünkben az ilyen tendenciákat fel kell ismernünk és tennünk kell ellenük. A zsidó holokauszt még generációk lelkét fogja nyomni, már azért is, mert hagytuk megtörténni.
A magyar kultúra (a német is) különösen sokat vesztett a holokausztból adódóan. Gondolok itt olyanokra, mint a magyar nyelv egyik nagymesterére, habár általában nem erről híres Rejtő Jenőre, Radnóti Miklósra, vagy a számomra különösen szimpatikus erdélyi Karácsony Benőre. Nézzék el nekem, hogy a válogatásom nélkülözi a kultúrtörténeti megalapozottságot, mindössze a személyes véleményemet, szimpátiáimat tükrözi. Kultúrámnak részei ők is és természetesen még sokan mások.
Azt hiszem, nem is tudjuk felfogni ezeknek az embereknek a tragédiáját. Magyarnak vallották magukat, a magyar kultúrát gyarapították. Egyszer csak rá kellett jönniük, hogy minden megváltozott. Megtagadtuk, kirekesztettük, elárultuk őket, kiszolgáltattuk az ellenségeiknek, bármely furcsán is hangzik: megöltük őket, ha nem is mindenki tette ezt fizikailag, de szellemileg majdnem mindenki. Ahelyett, ami kötelességünk lett volna, meg kellett volna őket védenünk.
Nem vagyok képzett irodalmár, csak versszerető ember, de mindezt bele látom Radnóti egy verssorába. Gondolkozzunk el ezen a soron, talán meg fogjuk érteni ennek a sorstragédiát: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” Vajon, hány ember érzett hasonlóan azokban az időkben, nevesek és főleg a sok névtelen, akik nem tudták az érzéseiket ilyen szépen és tömören megfogalmazni?
Ezek után még csodálkozunk azon, hogy sokan látni sem akarták azt az országot, amelyik nem védte meg állampolgárait, azokat az embereket, akik elárulták, kiszolgáltatták őket? Mindemellett vannak olyanok is, nem is kevesen, akik mindezek ellenére most is Magyarországon élnek, a magyar kultúrát szolgálják, vagyis mindannyiunkat, vagy ha máshol élnek is, kötődésüket nem tagadták meg. Inkább ezen kellene csodálkozni, ezeket az embereket kellene értékelni. Nem tudom nem említeni ennek kapcsán az ötvenes évek humoristáját, Királyhegyi Pált, talán van még, aki emlékszik rá. Azt hiszem a rádióban hallottam, hogy amikor életéről mesélt, megemlítette, hogy Hollywoodban volt jól kereső forgatókönyvíró, de a honvágy hazavitte Pestre. Még idejében ért haza, ahogyan mély, de akasztófahumorral említette, hogy elérje az Auschwitzi csatlakozást. Ez a Radnóti tragédiájának más, egyedi megfogalmazása.
Legyünk résen, ne engedjük, hogy ez vagy akármi ehhez hasonló megtörténjen! Nincs szükségünk, újabb, hosszú távú lelkiismeretfurdalásra, annál inkább szükségünk van emberi együttérzésre, szolidaritásra.
Szatmárnémeti 2022. december 22.
