Nem igazán tetszik nekünk. Már a megjelenítése is lehangoló: egy csontváz, amivé leszünk, kaszával felszerelve, ami az eltüntetésünk eszköze.
Kiskamasz koromban, amikor először találkoztam vele, szeretett nagyanyám halálakor, hosszú ideig a hatása alatt voltam, feltételezem ilyen élmény másra is hasonló hatással lehetett. Ekkor tudatosult bennem, hogy mindenkinek meg kell halnia, még nekem is. Nehezen dolgoztam fel, mindenfélét kitaláltam, már nem emlékszem pontosan mit, de végül is olyan távolinak tűnt a halálom, hogy nem foglalkoztam vele többet.
Sokáig, az utcán mindenkiben nagyanyámat kerestem, sőt néha egyik másik emberben felfedezni is véltem. Hiába néztem érdeklődéssel rájuk, közömbösen néztek vissza, mintha nem ismernének. Természetesen, erre is volt magyarázatom, hogy a halál kitörölt engem az emlékezetükből, nem ismerhetnek meg. Aztán felhagytam az egésszel, majd mindezt el is felejtettem.
Később néha még eszembe jutott, ami újabb elméletek kidolgozására sarkalt. Természettudományos érdeklődésemnek megfelelően úgy gondoltam, hogy az anyag, amiből vagyok, már élt, talán többször is, és még utánam is élni fog. A dolgok természetéből fakad, hogy nem ugyanaz az anyag fogja alkotni az utódomat, mint engem alkot ma. Az anyag, amiből a testünk felépül, újrahasznosításra kerül, más élőlények részévé válik, lesz benne nagyon sokak anyagából egy-egy kicsi. Ez is egyfajta feltámadás (lásd: „lélekvándorlás” az anyag szempontjából), az elhullt élőlények anyagából új élőlény keletkezik, aki (ami) nem is emlékezhet elődei életére, tapasztalataira. Már, csak azért sem mert a testek szerves anyaga lebomlik szervetlen összetevőkre, majd újra szerves anyaggá rendeződve élőlények részévé válik. Nem az előző struktúra alakul újra, csak annak anyagát használja újra fel a természet, más, új struktúrák kialakításához. Ami ÉN vagyok, az nem az anyag maga, hanem az elrendezésének a módja, röviden a struktúra, a felépítése az anyagnak.
Ez a folyamat nem zárt (minden mástól elszigetelt) rendszerben megy végbe, külső beavatkozás, a fizikusi szemszögből nézve energia szükséges hozzá, amit a nap szolgáltat. A napenergia hatására a növényekben szervetlen anyagból szerves anyag keletkezik, amit az állatok (az ember is) elfogyasztva beépítenek a saját testükbe. Az élőlényeket alkotó szerves anyagok is végső soron szervetlen anyagokra bomlanak le, legkésőbb miután az élőlény elpusztult. Ezekből a növények a napenergia segítségével újra szerves anyagokat állítanak elő, egy egyszerű struktúrából (szervetlen anyag) egy bonyolultabb (szerves anyag) struktúrát hozva létre.
Talán jó is, hogy az előző életünkre nem emlékszünk, mert mindent elölről kezdve lehet az élet mindig megújuló, az egyén számára érdekes kaland. Gondolom, valami hasonlót vallott apám és nagyapám is. A jelenséggel valahogy meg kellett békülni, és a legkevesebb, ami a művelt, kreatív embertől elvárható, hogy hozzá valamilyen elméletet, filozófiát gyártson. Embertől függően az más és más, mert egyéni használatra készül. Ha megnyugtatta az elkészítőjét, segített az egyénnek túlélni a megpróbáltatásokat, akkor a célját elérte, még ha egy filozófus azt silánynak találná.
Mindezek ellenére a halállal az emberek sohasem tudtak igazán megbarátkozni, mindig idegen, érthetetlen, megmagyarázhatatlan valami maradt, hiába próbálta a kereszténység egy új, örök élet kezdeteként beállítani. Apósom halálakor összegyűlt a családja is, egy mélyen vallásos katolikus, vallását gyakorló, nem túl művelt közösség. Este, a félhomályban, a ház előtt ültek és beszélgettek, ahogy ez virrasztáskor szokás. A mi családunkban a virrasztás nem volt szokás, azt én kívülállóként szemléltem. Az volt az érzésem, hogy egy csomó megijedt ember keres egymásban megnyugvást, vigasztalást, abból az alkalomból, hogy a megmagyarázhatatlannal és az elfogadhatatlannal találkozott. Mindennapi tapasztalatunkból tudjuk, hogy a test mulandó, idővel elenyészik, nem lehet örök. Érthető, hogy a vallások a lelket (a struktúrát?), amit az Istentől kaptunk, tekintették hallhatatlannak, öröknek.
Azt hiszem, a halálon túli élettel kapcsolatos elképzeléseink vitathatóak. A mennyország, a pokol, a purgatórium felépítése, működése már nem olyan egyértelmű, mint az ugyancsak vitatott halhatatlan lélek. Nem szeretnék ezekbe a dolgokba belemenni, mert nem értek a teológiához, nem is igen tudom, mi a saját egyházam álláspontja ezekben a kérdésekben. Tudomásom szerint az emberek többsége hisz a halál utáni életben, amint anyám is hitt, a lélek hallhatatlanságában, de azt a saját tudása, ízlése, vágyai szerint képzeli el. Anyánk a szeretett férjével (aki akkor már huszonhárom éve halott volt) való találkozásként képzelte el, halála perceiben látta, hogy az apánk már vár rá, oda akart menni hozzá.
Én a halál utáni életemet úgy képzeltem el – amellett, hogy az út végén várom az igavonó és játszótársamat –, hogy ülök a „mennyei kávéházban” (olyanszerű, mint a szatmári Tabac a hatvanas, hetvenes években). Itt iszom a kávémat, szívom a finom Chesterfield cigarettát (valójában a dohányzásról rég lemondtam), amit Gizike, vagy Marika (létező személyek, az utóbbi még biztosan él) hozott ki nekem, és nézem az embereket, hogy milyen hiábavalóságokkal, kicsinyes gondokkal foglalkoznak. Minden sietség és gond nélkül, de néha fejcsóválva, nyugodtan szemlélődöm, amiben vajmi kevés részem volt az életem során. Az életem munkával és főleg a napi problémák megoldásával telt el, ahogy, gondolom, másoknak is.
Az emberek halálhoz való viszonya, minden valószínűség szerint kultúránk terméke, tudatosságunk következménye, mint oly sok más, ami kiemel az élőlények sorából. Tudomásom szerint az állatok és még inkább a növények másként viszonyulnak a halálhoz. Elfogadják, gondolom, természetesnek találják, a ritka kivételtől (elefántok például) eltekintve, mert nem törődnek az elhullt társaikkal. Emberi mivoltunknak úgy látszik ez is az ára, hogy tudatában vagyunk elkerülhetetlen halálunknak. Szerintem, ez nem túl nagy ár, érdemes megfizetni.
Akármennyire nem tetszik nekünk, a halál szükséges. A természet csodálatos rendjében megvan a szerepe. Nélküle az élő természet nem működhetne, az élőlények fejlődésében már a bonyolultabb élőszervezetek sem jelenhettek volna meg, az emberről nem is beszélve.
A következőkben igyekszünk bizonyítani a halál szükségességét az egyén (elsősorban az ember), majd az egész élő rendszer (bioszféra) szempontjából. Kezdjük az egyénnel, az emberrel. Az élőlények felépítése, működése be van írva DNS-be, amely minden sejtben megtalálható. Az élő rendszer kialakulásával most nem foglalkozunk. Az élete során az élőlény állandó kölcsönhatásban van a környezetével. Az lehet barátságos, hiszen szükségünk van rá, onnan származik a táplálékunk, amiből a testünket építjük, illetve amiből a működésünkhöz szükséges energia származik, az oxigén stb., de a kölcsönhatás lehet ellenséges is, mert sérüléseket, betegséget, végső soron idő előtti halált is okozhat. Ezt a két ellentétes hatást kell valahogy összehangolni, hogy a szervezet teljesíteni tudja a két bele oltott „parancsot”, más szóval ösztönt (erre még visszatérünk a rendszer kapcsán): a létfenntartást (életben maradni) és a fajfenntartást (utódokat hozni létre).
Az élet során az élőlények külső és belső sérüléseket is szenvedhetnek, sebeket kaphatnak, a betegségek miatt belső, szervi elváltozások jöhetnek létre. A szervezetnek vannak javító mechanizmusai, amelyek igyekeznek a sérülés előtti állapotokat visszaállítani. Ez ritkán sikerül tökéletesen, hiszen az elvágott kéz ugyan begyógyul, de megmarad a heg, így nem lesz ugyanolyan, mint a sérülés előtt. Az élet során ezek az önmagukban jelentéktelen, nem tökéletesen kijavított sérülések összeadódnak, az élő szervezet működése döcögőssé válik, egyre nehezebben tudja ellátni a feladatát.
Az idősebbek felismerik ezt: az önmagukon is tapasztalt öregedési folyamatot. Ha el is tudnánk valamilyen módon kerülni a halált, az öregedési folyamatot biztos nem tudnánk. A földi örök életnek nem volna sok értelme, mert az öregedés miatt keserves egy állapotba kerülnénk, amely a számunkra is csak teher lenne. Sajnálhatjuk a megszűnő, az egyén számára oly fontos személyünket, de örülhetünk is a másféle folytatásnak.
A bioszféra nagyon sokféle, kölcsönhatásban lévő élőlény összessége. Ahhoz, hogy az élet hosszú távon fennmaradjon, az élőlényeknek alkalmazkodniuk kell a külső környezet változásaihoz. Az alkalmazkodás teszi lehetővé, hogy az élet elterjedjen, nemcsak a vízben (ahol a mostani tudásunk szerint kialakult), hanem a szárazföldön és a levegőben is. A továbbélés biztosítása miatt, az élőlénynek folyamatosan változnia kell, alkalmazkodnia kell a változó körülményekhez.
Bármi megtörténhet, tehát az élőlényeknek fel kell készülniük minden eshetőségre. Ennek a lehetséges módja, hogy sokféle átalakulás történik, az élőlények sokféle változata jön létre és az új környezet majd kiválasztja azt, amelyik az adott körülmények között a legelőnyösebb tulajdonságokkal rendelkezik.
A tulajdonságok megváltozása csak a DNS módosulásával érhető el, hiszen ebben van kódolva az élőlények öröklődő felépítése, működése. Van olyan külső behatás, amely a nehezen befolyásolható DNS megváltozását okozza. Ilyen külső ok például a kozmikus sugárzás, a talaj és a kőzetek radioaktív sugárzása, mérgező anyagok és sok más egyéb. Mivel ezek állandóan hatnak minden élőlényre, a DNS változások és az új változatok is folyamatosan alakulnak ki. A változások következtében új tulajdonságokkal rendelkező egyedek születnek, ezek a mutánsok. (A mutáns szónak a köznyelvben van egy kis pejoratív felhangja, de ne feledjük mindegyik megjelenő faj mutánsként kezdte.) A sikeres mutánsoknak utódaik lesznek, amelyek az új tulajdonságokat tovább örökítik, azok állandósulva a megváltozott környezethez alkalmazkodó új fajok jönnek létre.
Mindezek tükrében érthetővé válik az önfenntartás, illetve a létfenntartás. Az évezredek, évmilliók során, csak olyan élőlények maradtak fenn, amelyek rendelkeztek a fent említett ösztönökkel és átörökítették azokat, ellenkező esetben nem lehettek hosszú életűek. Az élelem megszerzése, illetve az ellenségek elkerülése nem könnyű feladat, az életben maradáshoz azt nagyon kell akarni. Utódai sem nagyon lehettek, hiszen az utódok létrehozásához is versenyben kellett helytállni. Érthető, hogy csak az említett ösztönökkel rendelkezőknek voltak utódai.
A fejlődéshez, az új fajok (például az ember) megjelenéséhez szükséges a mutánsok létrejötte és a régi, illetve a kevésbé sikeres változatok eltűnése tehát a halál. Ha a régebben kialakult fajok valamilyen módon tovább is élhetnének, az újaknak nem jutna élettér, nem tudnának elterjedni, nem lenne fejlődés. Fennmaradt sok régi változat is (krokodil béka stb.), amelyek nem zavarták az új fajok megjelenését. Napjaink gondja, hogy az ember, ez a különösen sikeres faj (az alkalmazkodás merőben új, gyors módja miatt) hogyan járul hozzá az egyes állat- illetve növényfajok eltűnéséhez, kihalásához. Egyszerűen elvesszük az életterüket. A legutóbbi időkben kezdtünk ezzel is törődni.
A hüllők kihalását a tudomány mai állása szerint egy globális katasztrófa okozta. A földbe egy nagyobbacska aszteroida csapódott, következménye pedig nagyon sok élőlény, többek között a nagy termetű hüllők eltűnése, kihalása. Érdekes lehet elgondolni, mi történhetett volna, ha ez a nem szükségszerű esemény nem következik be. Talán az ember sem alakul ki, illetve a kialakuló értelmes lények a hüllőkre hasonlítanának, azok jellemző jeleit viselnék, ahogyan mi viseljük a majmokéit. A hüllők dominanciája idejében, a lábaik alatt botorkáló, kis termetű emlősök élettér hiányában nem igen tudtak volna tovább fejlődni. A természeti katasztrófa, a hüllők elpusztulása, felszabadította az emlősök számára azok életterét. A tömeges idő előtti halál is szolgálhatja az élet fennmaradását, sőt a tovább fejlődését is. Talán…
Be kell látni, hogy halál nélkül nem lenne fejlődés, azok az élőlények lennének most is, mint amelyek a kezdet kezdetén megjelentek, vagy az egész élet eltűnt volna, mert a körülményekhez nem tudott volna alkalmazkodni. Alkalmazkodás nélkül a drasztikus környezeti változások már régen eltüntettek volna mindenféle élő szervezetet.
Még nem volt szó az táplálékláncról. Minket, élőlényeket ez is összeköt más élőlényekkel, mivel egymás tápláléka is vagyunk. A föld ebből a szempontból egy zárt rendszer (leszámítva a napsugarakat), tartalékai korlátozottak, amiért nem tudjuk elkerülni egymás megevését, hiszen más élőlények testéből építjük fel a testünket, innen nyerjük az élethez szükséges energiát, más lehetőség nincs is. Állatok megeszik a növényeket, mi emberek mindkettőt, az állatok egymást. Az elhullott növényeket, állatokat és embereket megeszik a dögevők, a férgek, a gombák, a baktériumok. Minden szerves anyag, áttételesen, a benne tárolt (nap) energia felhasználásra kerül, itt nincs pazarlás. Nincs miből pazarolni. Végül marad az élőlények által teljesen lebontott szervetlen anyag, amit a növények a talajból felvesznek, ameddig a nap süt, kezdődik minden elölről. A hosszú távú továbbélésnek az is a feltétele, hogy minden egy újra és újra ismétlődő körfolyamat alapján működjön.
Világosnak tűnik, hogy a nap földre érkező sugárzási energiája működteti a bioszférát, az élő szervezetek összességét, nemhiába, tekintette sok nép a napot istennek, akitől minden jó származik. Furcsának, paradoxonnak tűnhet, de úgy néz ki, hogy az élet fennmaradásának a feltétele a halál, az egyén halála az élet fennmaradásáért.
A halál szükségszerűségéből azonban nem következik, hogy annak most mindjárt meg kell történnie. Elsietni nem muszáj, mi emberek, ha tehetjük, nem is igyekszünk meghalni. A halál nem egy tragédia, hanem az élő rendszer működéséhez szükséges dolog, ami az élet részének is tekinthető. Mi emberek tragédiának éljük meg, ami az is, ha idő előtt történik, de ha eljön az ideje, már természetesnek kell azt látnunk.
A fentieket nem kell nekrológnak tekinteni, még kevésbé tudományos éleslátásnak, sem a halállal való megbékélésnek. Magamat vigasztalom. Álljon itt végezetül Teller Ede fizikus két verssora (Ars poetica), mert ő ilyet is tudott.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömet gyógyító halálnak.
