Ha igaz, amit a romániai magyar irodalom történetéről szólva egyik kritikusunk oly egyértelműen megfogalmazott, tudniillik az, hogy az „alkotó szellemi tevékenység fő területe a romániai magyar művelődésben az irodalom volt, és ma is az”, akkor talán felesleges magyarázgatnunk, hogy a kritikáról szólván – az irodalmi kritikára gondolunk elsősorban. Mint ahogy azt is felesleges magyaráznunk és bizonygatnunk, hogy a nemzetiségi önismeretnek miért és mennyire fontos alkotórésze az irodalom történeti és azon belül vagy azzal párhuzamosan a kritikatörténeti önismeret. A vagylagos fogalmazásból kiderül azonban, hogy akad azért jócskán tisztáznivalónk. Az a kérdés ugyanis, hogy a kritikatörténet része-e az irodalomtörténetnek vagy pedig önálló diszciplína, voltaképpen a kritikafogalom értelmezésének a függvénye.
S ezzel máris a kritikatörténet gondjainak a kellős közepén vagyunk. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert a kritika fogalmának többféle értelmezését ismerjük. Az egyik véglet szerint a kritika a legfrissebb irodalmi alkotások értékelésével foglalkozik, mégpedig többnyire tájékoztató jelleggel; a másik szerint viszont úgyszólván minden irodalomtudományi mű a kritika körébe tartozik, kivéve az értelmező-értékelő mozzanatokat mellőző szakmunkákat, valamint az irodalomtörténet összefoglaló kézikönyveit, nem szólva a két végletet áthidaló felfogásokról. (V.ö. Henryk Markiewicz, Az irodalomtudomány fő kérdései.)
A kritikafogalom nálunk hagyományos értelmezése az első felfogáshoz áll közelebb. Ami azt jelenti, hogy kritikánkat viszonylag élesen elhatárolhatjuk egyrészt az irodalomtörténettől, másrészt pedig az irodalomelmélettől. De csak a napi gyakorlat vonatkozásában. Mert történetiségében szemlélve a kérdést, könnyen úgy tűnhet, hogy tulajdonképen nincs mit és nincs amitől elhatárolnunk.
Ötven év eredményeit nem kívánjuk kisebbíteni. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy az eltelt ötven év során a legkülönbözőbb álláspontok képviselői korántsem véletlenül és korántsem alaptalanul panaszolták fel olyan gyakran a megfelelő kritikai légkör, a szakszerű és elfogulatlan kritikai írások hiányát, illetve elégtelenségét. Az igazság az, hogy a hazai magyar kritika – irodalmi életünk sajátosságai folytán – mindig is hajlamos volt a recenziós ellaposodásra. Nem csodálkoznánk tehát, hogyha bebizonyosodna, hogy szűkebb értelemben vett kritikánknak csak a leltárát lehet elkészíteni, történetét már aligha. S ez igen valószínű, hiszen a kritikatörténetet a kritikai eszmék, az értelmezés és az értékelés elveink és eljárásainak a folyamatrajzaként foghatjuk fel. (Vö. Németh G. Béla : Egy kritikatörténetről – egy kritikatörténet előkészületei alkalmával. Kritika, 1967. 9. sz.) A recenziószerű írásokból pedig legfeljebb csak állóképtöredékek villannak elénk…
Nyilvánvaló tehát, hogy kritikafogalmunk körét szélesítenünk kell. S kézenfekvő volna, hogy elsősorban az irodalomelmélet, illetve az irodalomtörténet irányába szélesítsük. Irodalomelméleti szakmunkákban azonban nem bővelkedünk. Az ötven év alatt írott irodalomtörténeti tanulmányok pedig – Jancsó Elemér megállapítása szerint – „műfajilag sem különíthetők el szigorúan a kritikától vagy az igényesebb publicisztikától” (Jancsó Elemér: A romániai magyar irodalomra vonatkozó kutatások. Nyelv-és Irodalomtudományi Közlemények 1968. 2. sz ., 224 1.). A bűvös kör már-már bezárul. Hogy ez mégsem történik meg, az annak köszönhető, hogy a kritikára visszautaló irodalomtörténész teljes joggal hivatkozhat az „igényesebb” publicisztikára is. Nos, véleményünk szerint, kritikafogalmunk körét ugyancsak a publicisztika irányába kell és lehet szélesítenünk.
A „fogalomtágítást” az teszi lehetővé, hogy kritikánk valójában mindig is közelebb állt a publicisztikához, mint az irodalomtudományhoz. Szükségessé viszont az teszi, hogy az írói-kritikusi állásfoglalás mindig is világosabb, határozottabb és egyértelműbb volt a publicisztikában (az írói programnyilatkozatokban, az irodalompolitikai jegyzetekben stb.), mint a szűkebb értelemben vett kritikában.
Mindebből, persze, még nem következik a kritikatörténet önálló vagy önállótlan volta. Kétségtelen azonban az, hogy az irodalmi tudat korszakonkénti változásairól csak a kritikatörténet segítségével alkothatunk magunknak teljes és torzítástól mentes képet, önálló diszciplína-e vagy sem – a tágabb értelemben vett kritika története mindenképen megérdemli tehát a legmesszebbmenő figyelmet.
Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában, 1971. augusztus 13-án.