Telex
Nehéz megmondani ma már, hogy Ferenczy István, a reformkori magyar szobrászat legjelentősebb alakja volt-e nagyobb troll – netán ártatlanabb, szűziesebb kisgyerek –, vagy az Oktatási Hivatal által kiadott 7. osztályos irodalom munkafüzet borítójának tervezője.
A borító így néz ki.
Ó te jó ég! – csapja össze a kezét egy magyartanár és Sherlock Holmes bennünk élő szerelemgyereke. Az ‘Isten’-ben a nagy i-re pont került! Micsoda helyesírási baki! Szerencsére időben észbe kapunk, hogy ez eléggé az eredeti kéziratnak tűnik, és valóban az is, ezek szerint Kölcseynek még természetes volt ez az írásmód, lehet szépen továbbsétálni.
De valami látnivaló mégis van ezen a tankönyvborítón, nem? Bocsánat, munkafüzet-borítón.
Nos, igen, forduljunk Rodolfóhoz: csak a kezemet figyeljék! Konkrétan a költő bal kezét, amit az ölében tart, és amivel egy pergamentekercsre markol rá. Igen. Arra.
Persze az ember hajlamos lenne mást belelátni annak a költőnek a markolásába, akinek legismertebb versében nektárt csepegtetnek, és szó van benne bércre hágásról, nyögésről, kalászlengetésről – hogy kollégámat idézzem, ez lenne olyan jó szleng, mint a bohócpolírozás –, nem is folytatom, nehogy egy parlamenti felszólalásban kössünk ki, mint Petri György az Apokrif miatt.
És hogy miért említettem Ferenczy Istvánt korábban? Azért, mert noha az interneten végigfutó megdöbbenés alapvetően arról szól, hogy hogyan kerülhet a hetedikeseknek szóló tankönyv munkafüzet borítójára egy minimum félreérthető kép. Arról nem, hogy ez a kép egy 1845-ös szoborról készült fotó, Ferenczy már a költő halála után néhány évvel ilyen sajátosan ábrázolta Kölcseyt (ráadásul tógában).
Ehhez csak annyit lehet hozzátenni: kész szerencse, hogy a Nagy Művész márványból csinált szobrot a Nagy Költőről. És nem mondjuk fából.
Persze arra még nincs válasz, hogy ki és miért érezte úgy, ez a kép a legjobb választás a hetedikesek irodalomoktatásához. De hát olyan országban élünk, ahol annál sokkal súlyosabb problémák is vannak, mint egy pikáns szobor. Pláne, hogy ha hinni lehet az adatoknak, mire valaki hetedikes lesz, már bőven látott ennél ilyenebbet is.
A szerkesztő megjegyzése
A sikamlósságot nyelvtani magasságokba emelve jegyezzük meg, hogy nagy költőnk a szent himnuszunk első sorában így írá: „İsten, áld meg a Magyart”… İgen: áld meg. Schmitt Pál álomfő Kölcsey Ferenc költőnk reinkarnációja lenne? (Megerősítés: „Hányszor támadt tennfiad / Szép hazám kebledre, / ’S lettél magzatod miatt, / Magzatod hamvedre?”)
Ami pedig a nektárcsepegtetést illeti („Tokaj szőlőveszszejin / Nektárt csepegtettél.”), itt most megrázó önvallomás következik: középiskolás korunkban Csokonai VM A Reményhez című versében azt, hogy „Kétes kedvet mért csepegtetsz / Még most is belém?” kissé hadarva ugyan, de úgy szavaltuk: „kétes nedvet mér csepegtecc”. Kedves magyartanárunknak szeme sem rebbent.
