Az elmúlt napokban a legendás Chicago Bulls sportcsarnoka inkább hasonlított egy Miss Universe verseny csillámportól káprázó döntőjére, mint történelmi jelentőségű politikai rendezvényre. A férfivilág szúrós diadalvágyát felváltotta az elfogadás szelleme. Az empátia úgy lengte be a rendezvényt, mint levendulaillat egy budai jóga stúdiót. Ilyen szempontból a demokratáknak sikerült felülmúlniuk a Republikánus Párt hasonló eseményét, pedig az ementáli sajtot formázó kalapokon kívül a küldöttek ott még divatos fülmelegítőt is villantottak.
Kamala Harris a Demokrata Párt országos konvenciójának zárónapján ilyen hangulatban fogadta el a jelölést az Egyesült Államok elnöki hivataláért folyó versenyben. Egységet, szelíd erőt és előremutató politikát ígért, miközben igyekezett távol tartani magát a „veszélyesen progresszív liberális” politikus képétől. Inkább a középosztálybeli gyökereit hangsúlyozta, azt, hogy érti a kétkezi munkások panaszait, a gázai áldozatok szenvedését, egykori ügyészként pedig nem retten meg a másokat elnyomókkal szembeni fellépéstől. Nem volt könnyű dolga, hiszen még nem kellett ekkora tömeg előtt számot adnia politikai terveiről. Interjúkérésre azonban még mindig nem mondott igent.
Persze nem mindenki osztja a demokraták lelkesedését. Niall Ferguson konzervatív skót-amerikai történész terjedelmes véleménycikkben vont párhuzamot a tavalyi év sikerfilmjei, a Barbie és az Oppenheimer, valamint Harris és Trump kampánya között. Az egyikben a fröccsöntött rózsaszín vidámság, a másikban egy nukleáris háború sötét rémképe uralja az alaphangulatot. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik filmre váltottak többen jegyet a mozikban. A nemzetközi politika azonban ma távol áll a Barbie tutti-frutti ízű világától.
A tizenhat nap alatt lezavart folyamat, Biden visszaléptetése és Harris előválasztás nélküli jelölése a Demokrata Párt kapkodásáról és vezetői bűntudatáról árulkodik. Hallani lehetett, ahogy a homlokukra csapnak, szitkozódva, hogy ezt most benéztük. Sebaj, majd telefonon vezetjük le a újraélesztést. Kamala, hallasz? Hangosítsd ki a telefont kérlek, remek. Ne ess pánikba, helyezd stabil oldalfekvésbe a sérültet. Ezután kezdd el lassan pumpálni a sérült mellkasát, számolj el háromig, majd minden alkalommal az orrán keresztül fújj annyi levegőt a tüdejébe, amennyit csak bírsz. Igen, nagyon jól csinálod, a mentők már úton vannak. Folytasd ezt a mozdulatsort, amíg meg nem hallod rohamkocsi szirénáit. A „mi” helyére nyugodtan helyettesítsük be a vezető demokrata párti politikusokat és a szövetségi minisztériumok szakértőit.
Az amerikai foglalkoztatási adatok lassulása, a csak lassan csökkenő benzinárak, a még mindig jelentős illegális migráció, a világban kiterjedt fegyveres konfliktusok egy sokat próbált politikai veteránt is nagy kihívás elé állítanának. A másik sarokban pedig ott van Donald Trump, aki arra vár, hogy szétverje a kétszázötven éves demokratikus kísérlet intézményeit. Ideális választás nincs, csak kevésbé kockázatos. Bízzunk Kamala Harris tehetségében és megérzéseiben.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. augusztus 24-én.
