Hogy mit tanulhatunk tőle? Elsősorban reményt: a legproblémásabb, legnehezebben kezelhető gyerekből is lehet nagy gondolkozó, akár szent is. Mint történt ez Szent Ágoston esetében, akinek – a később szintén szentté avatott – Mónika volt az édesanyja.
WMN
Meggyőződésem, hogy a közhiedelemmel ellentétben a gyerekek nem szilárd, hanem légnemű vagy folyékony halmazállapotúak. Mindegy, hányan vannak, kitöltik a rendelkezésre álló teret, felőrlik az összes létező időt, elhasználják az energiáidat, lekötik minden vegyértékedet, és képesek olyan problémahelyzeteket produkálni, amelyekről álmodban sem gondoltad volna, hogy neked valaha ilyeneket kell megoldanod.
A gyerekek folyamatosan feszegetik a határaikat, és ez jól is van így, mert ugye a problémamegoldásokon keresztül tanulnak. Csak az a baj, hogy a legnyugisabb anyák terhelhetősége is véges, nem beszélve azokról a helyzetekről, amikor a gyerek TÉNYLEG veszélybe sodorja magát a viselkedésével. Ez gyakorlatilag bármelyik életkorban megtörténhet, de ahogy elkezdődik a kamaszkor, szinte mindennapos dolog (volt nálunk), hogy bekapcsolt a vészvillogó: „Baj van, valaki segítsen, mert én mindent megpróbáltam, de nem megy, nem sikerül, kész, vége,
visszaadom a mandátumomat, én képtelen vagyok felnevelni ezt a gyereket.”
Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond
Hogy én mennyire utáltam ezt a mondatot, amikor kicsik voltak a gyerekeim! Szívesen a bölcselkedők képébe vágtam volna, hogy akkor gyere, próbáld ki, mennyire könnyű, amikor egyébként nincs semmi baj, csak éppen tavasz van, és az egyik fullad a virágportól, szóval éjszakákon keresztül nem alszol rendesen, mert még álmodban is arra fülelsz, hogy másként veszi-e a levegőt. A másik ugyan csak taknyos, de még nem tudja kifújni az orrát, az orrszívót azonban utálja, úgyhogy minden ilyen alkalommal elszökik előled, te meg rohanhatsz utána a porszívóval, és igyekszel elkapni. A harmadikkal tényleg nincs semmi baj, csak most van a „miért korszakban”, és egy fél óra alatt képes annyi kérdést feltenni, mint amennyit egy doktori védés ideje alatt sem szokás. A kicsi persze szopik, állandóan rajtad csüng, a nagy meg már iskolás, és persze szerelmes.
Aztán megnőttek, de a helyzet közel sem lett jobb, sőt fokozódott. Persze ügyesebbek, önállóbbak lettek, de a problémák is egyre húzósabbá váltak, és sokszor tényleg azt sem tudtam, hol áll a fejem, mit csináljak, hogy túléljük a kamaszkort, lehetőleg ép testtel, ép lélekkel, és amennyire elképzelhető, ép elmével.
Az anyák védőszentje
Na, ebben az időszakban irigyeltem protestánsként a római katolikusokat, hogy ők az anyáknak is kiosztottak egy védőszentet, ami valljuk be, nagyon hasznos dolog. Ő pedig Szent Mónika, aki azért is érdekes, mert a szentek jobbára vértanúk, apácák, így ritkán találunk közöttük feleségeket és édesanyákat. Mónika azonban mindkettő volt, és a kora gondolkodása, szokásrendi keretei között maximálisan teljesítette mindkét hivatását.
Mónika volt a későbbi Szent Ágoston édesanyja, akit az egyik legnagyobb keresztény gondolkodóként tartunk számon. 332 körül született a mai Algéria területén, vélhetőleg Tagastéban. Annak ellenére, hogy Mónika és a szülei is keresztények voltak, a pogány (tehát nem keresztény) Patriciushoz adták férjhez. Akivel nem az volt a baj, hogy a római isteneket imádta, hanem az, hogy egy hűtlen, agresszív férfi volt. Mai szóval élve, egy abuzív pasas volt, aki fűvel-fával csalta a feleségét.
A problémás gyerek
Mónikának legalább három gyereke született. A legkedvesebb volt persze a legproblémásabb: Ágoston, akit kereszténynek nevelt ugyan, de már
kisgyerekként is bajkeverő hírében állt. Ágoston ugyanis nem volt éppenséggel a legnépszerűbb a gyerekek között, így lefizette a többieket, hogy játsszanak vele, ezért gyakran lopott a családi éléskamrából. Ha kellett, hazudott is, és csalt a játékokban, hogy ő legyen a győztes. Ezek csak gyerekcsínyek ugyan, de kamaszkorában, olyan tizenhat éves kora táján teljesen elfordult mindattól, amire az anyja tanította. Sőt, mondhatni az ellenkezőjét tette anyja elvárásainak. Az egyház tanításai szerint kicsapongó életet élt, ám Ágoston nem szépíti a dolgot Vallomásaiban:
„Megpróbálom összeállítani magamat abból a zűrzavarból, amivé jóformán ízenként szétbomlottam. […] Fiatal éveimben […] szégyen nélkül aljasodtam el válogatatlan undok szerelmi viszonyokban. Szépségem eltűnt s rothadó hulla lettem. […] S mi volt élvezetem? Szerelmet adni, szerelmet kapni. […] Mámoros gőzök szálltak folyton testi vágyam mocsarából és ifjú erőm forrásaiból és úgy ködbe, homályba burkolták szívemet, hogy nem tudott különbséget tenni a szeretet csendes derűje és a fajtalan kívánkozás sötétsége között. Mohó iramban táncoltatták ezek tapasztalatlan fiatal mivoltomat a szenvedélyek örvényei fölött és mélyen megmerítették a bűnök hullámaiban.”
Ha a korszak írói stílusa mögé tudunk nézni, elég világosan kirajzolódik egy totálisan szétesett fiú képe, akit csak a szex és a különböző szerek élvezete érdekel. Ágoston „fajtalankodásán” sokat vitáztak és vitáznak a kutatók. Egy dolog biztos: nem egy szimpla férfi-nő szexuális aktusra utal itt a szerző. Hogy pontosan mire, azt nem részletezi, de a korban a „fajtalankodás” a homoszexuális kapcsolatoktól kezdve elég sok mindent jelenthetett.
Melyik az az anya, aki ne aggódna ilyen helyzetben a gyerekéért? Ki az, aki ne tenne meg mindent, hogy észhez térítse? Mónika is bizonnyal próbált hatni a fiára, de a legfontosabb eszköze az imádság volt. Keresztény szülőként ez teljesen természetes, de ha nem vagyunk vallásosak, akkor is példát mutathatnak nekünk Mónika rendszeres, naponkénti könyörgései. Hiszen érdemes mindennap újra és újra végiggondolni a dolgokat, mert a nehézségek nem múlnak el maguktól, dolgozni kell rajtuk, mégpedig sokat.
A helikopterszülő
Bár Mónikát szentként tisztelik, azért neki is voltak jócskán hibái. Az egyik probléma, amiről maga Ágoston tudósít, hogy az anyja fiatal korában igencsak szerette a bort, és bár kicsiben kezdte, de lassanként rászokott a borivásra. Valószínű tehát, hogy Mónika fiatalkorában alkoholfüggőségben szenvedett, vagy annak a közelébe jutott, ám hite segítségével úrrá tudott lenni rajta. Így bizonyos, hogy legalább egy szegletét ismerte annak, amibe a fia belekeveredett. Valószínűleg ezért is aggódott érte annyira, és a tőle telhető legjobban próbálta a kamasz, majd ifjú gyerekét felügyelni.
Ma körülbelül azt mondanánk rá, hogy helikopterszülő volt, aki mindig ott körözött a gyereke felett. De az vesse rá az első követ, aki egy ilyen gyerek miatt nem aggódná halálra magát. Persze Ágoston nehezen tűrte az anyai felügyeletet. Mert Mónika odáig ment, hogy amikor a fia Rómába indult, el akarta kísérni. Az anya motivációi érthetők, hiszen azt gondolhatta: ha az észak-afrikai provincia kisvárosa is majdnem
elnyelte a fiát, akkor Róma elevenen fogja felfalni. De Ágoston úgy reagált, mint bármelyik, akár mai kamasz: megszökött az anyja elől. Mónika őrjöngött fájdalmában és tehetetlen aggodalmában. Ekkor kereste meg a püspökét, aki azt javasolta, hogy hagyja a maga útján járni a gyereket. És Mónika nem bírálta felül a „szakember” véleményét. Bízott abban, amit a püspök (egyébként türelmetlenségében) mondott: „Lehetetlen, hogy ennyi könny magzatja elpusztuljon!”
Ez a mondat és az istenbe vetett hite adott neki erőt, amikor sokáig alig tudott valamit a fiáról. Fegyelmezte magát, és csak évekkel később ment a fia után, amikor Ágoston már Milánóban Szent Ambrus tanítványa volt. És számomra ez a legfontosabb dolog, amit érdemes megtanulni Mónikától. Az, hogy amikor a gyerekeink elindulnak a saját útjukon, képesek legyünk elengedni őket.
Forrás: Újnépszabadság
